Időnként

Időnként írok, időnként olvasok.
Időnként beszélek, sokszor csak hallgatok.
S ezalatt írom jövőm fásult történetét,
S ezalatt olvasom szép-csúf múltam, mint egy regét
Melyet jelenem szaggatott szét.

Időnként írok, időnként csatázok.
Időnként elhiszem magamnak, hogy poéta vagyok;
S ezalatt rólad is elfeledkezem,
S ezalatt nyilaim tetemedből gyűjtögetem,
Önmagam igazság célpontjába helyezem.

Időnként írok, időnként meghalok.
Időnként szégyellik magukat miattam az angyalok.
S ezalatt lelkem ebben jól érzem,
S ezalatt önmagát tépi darabokba énem
Melytől sosem fáj, ha vérzem.

Időnként írok, Időnként olvasok
Időnként beszélek...
S egyre mélyebben hallgatok…

Ébredés

Csönd, csak szíved acsarkodik dacosan, s lelked rikoltozik némán.
Fejedben mégis csönd lakozik.
Nem mélázol, csak szeretsz és két világ között lebegsz.
Tudod, midőn, valaki a szemedbe tekint, nem láthat egyebet,
Mint, színes cukorka-hegyet.
Hisz’ az álomélet mézédes.
S ha ismerős hang csendül fel, mint halovány lágy dallam;
S ez a valaki valahányszor hozzád ér, mintha szellő simogatna…
Fuvallat lebegteti hajad, képzeleted tengerkékjébe fullad,
Majd kristálycseppek arcod ráncait cirógatva,
Özönvíz áztatta gondolatokban...
Megáll a csönd egy pillanatra.
De másodpercek töredéke múlva, szíved lopott darabjával illan tova,
Úgy érzed, mégse hagytad elragadni magadtól.
Reméled mindez pusztán csak hallucináció.
Később, ha felébredsz, a világ közepén találod magad,
Könnyekkel, vérző szívvel,
Kacagástól sugárzó tekintettel, kecsesen táncoló lélekkel.

Nem szerettelek

Megőrizném gyarló vágyaim,
mert visszavonnak mosolygó szemeid,
s homályba veszett képzetekben
szeretetté egyesül a színlelt gyűlölet,
szertefoszlik a fájdalom, a sötét gondolat,
lelkem elűzi a riasztó démonokat.

Nem szerettelek Téged,
hisz’ beteges, őrült féltékenységem
a változtató ürességet várta…
kezedben lehettem volna rózsa talán,
kit borzongva lüktető szívvel megcsodálsz,
s érintésed selymében szirmaim bontogatnám.

Mikor átlépem álom nélküli álmaim,
már ott leszel,
míg el nem jön újra az a sötét, elborult este…,
majd ismét szerethetjük egymást békében,
szivárvány-csillogással beragyogva a világot,
utat mutatva csillagok hadának.

Börtönödben

Nehéz rácsok omolnak
fakó hétköznapjaidra,
a halál csattogva
neszez a távolban.

Nincs ki megsegítsen,
támogassa rokkant sorsodat,
csak fekszel börtönödben,
éj-sötét magányodban.

A silbak hamisan énekel,
pihenteti az ostorcsapást
vérben ázó tetemeden...

Patkányok inalnak szerte,
ezernyi bogár és ábrándozás,-
bizakodva figyelik elmúlásodat.

Sokadszor borul gyászba
a folyton újjászülető napvirág,
átengedve terét újra
a változékony holdvilágnak.

Rideg érzelmek dulakodnak
sárga, nyálkás falakon,
szótlanságuk unottan inog
lángban izzó jajokon.

Pribékek kuncogása kéjjel
szorítják lelkedből énedet,
időtlen gyötrelmek tüzében,

kergeti sátáni vágyait,
apránként roncsolja ujjaid,
nyújtja feszülő tagjaid.

Aléltan heversz celládban,
hideg kövek karolnak...
erőtlen testeden verekedve
paraziták emésztenek.

Vörösen izzó bőrödön
fekete kelések terpeszkednek,
látod közeledő véged
visszajönni siető jövődön.

Nem jön, hiába várod
visszavet ismét verseid
groteszk vak tükrébe...

Álmaid gázkamrába fulladnak,
gondolatok keresik tetteid,
mely beleolvad mélységeibe.

Mozdulatlan

Heverek ágyamon - az unalom
mély árkokat vés orcámba,
melyektől eltorzul ábrázatom -
lelkemet sápadt fájdalom harapja.

Pózt változtatok finoman,
nehogy megerőltessem magam,
átadom lényem játékos dallamoknak,
hogy a hangjegyek elűzzék magányomat.

Gondolatok csapongnak elmémben,
mint Szaharában tomboló homokvihar
röpít szerteszét, szárnyait eregetve,
szemre szürke fátylat terít és megvakít.

Szenderedni nincs kedvem:
ramaty újra ébrednem,
mozdulatlan hever tetemem,
sorokat ró papírra kezem – éhezem…

Agyam tétlen -
elfelejtett enni-inni,
képtelen elaludni…

- Fulladozik gondolataiban… -

Elmúlás

Utolsó nyári éjjel…
Már vártad az őszt figyelve.
Toporog a levegő bambán,
Fuvallat sem oson,
Csupán szótlan
Kötélvonásba fognak.

Ciripel a tücsök csapat,
Csöndes pihenőre vágyva.
Hold s Szaturnusz köröket lejt,
Mind közelebb úszik-kereng
Árny-fényáradatban.

Nyirkos levegő illata zubog,
Míg elkopik a bú s a bánat.
Ha a nyárból ősz dalol,
Avarszőnyegen bandukolsz...
Lábad alatt tipródik a múlt.

Árkot vájnak bőrödön a ráncok,
Arcodon mélabú a komorság,
Reszketeg-üveges pillantások
Kémlelik magasban a planétát
Akadálytalanul.

Szárnyakon

Magasan szárnyalsz
a fellegek között,
csak a szótlan magány
úszik szellemként
érzelmeid űzvén.

A határtalan tér
lángoló fáklyaként
perzseli fel jövődet,
napvirág kecsegteti
Ikaroszi lelkedet.

Életed tohonya
abroncsai nyikorogva,
összetörten megtorpannak,
s a változatlan fájdalmak
tüzébe elporladnak...

Ítéletet

Káosz és kétségbeesés munkálkodik bennem hosszú hónapok óta... Ostoba érzelmek játszanak orosz rulettet halántékom körül. Már nem tudom, mi az igaz, mi az álságos hazugság. Szavak jönnek sebesen száguldva, akár az expressz vonat. Megállíthatatlanul szakítja darabokra a sínek közé zuhant áldozatát. Győzködi a holtat, hogy az ő hibája. Elmebeteg elméjének köszönheti a fájdalmat, a véget. Elmebeteg, őrült, eszement! Mily hatalmas szavak ezek… lassan végül megértem jelentésüket. Elme játék minden - mondják… a lélek gyötrelme és a szív bánata. Élettelenül fuldoklom a magány fekete tengerében örvénylő, magába szippantó sűrű nihiljében. Távolban kongnak halkan üres kiáltások. Hallom-értem tartalmukat, homályos tenyerek árnya nyúl felém segítséget ígérve. Erőtlen kapálózom szorításukért – hiába. Megérint bársonyos íve, majd torkon ragadnak ujjai, s fejem csobban a vízben.
Halkan búgó suttogó kuncogások élvezkednek vádolón-, ítéletet hirdetve:
„Elmédben súlyos a kór, büntetésed száműzetés, nem pillanthatnak rád szemek, melyek megvakulnak tekinteted sivatagában. Nem érinthetnek kezek, hiszen bőröd gennyes sebeket éget, mar, tép álnokul… Ahogy lelked is romlott, kínt és szenvedést érdemel, sötét, jeges űrben, míg meg nem változik.”

Forgatag

Vulkánként tör fel
az éjsötét mélység
izzó teteméből
vöröslő alkonyat…
milliárd felcsillanó
föld-könnyet fecskendez
a szunnyadó világ haldokló
köd-fátyol szemére.

Ékessége elvakít,
minden kortya cseppjében
megnyugszik a pillanat,
s utat vág a egek tengerében;
forgataga eláraszt,
sodródsz haldokló gondolat,
remény-kéj forgatagában…

Emlék a mában

Elfelejtett gondolatok
kutatják tartalmukat
az elmulasztott válaszok
töredezett árnyékában.

Világra jöttél tollakban,
tárd szét szárnyaidat végre!
Repülj a fellegek kék tavában
vérvörös napvirág izzásában!

Szavak üvöltenek
határtalan kínnal…

Kérlek ne szepegj!
Kábító könnyeid tengerében
eltorzulnak az érzések…

Lángoló pillantásodban
pernyévé válnak szavaid ,-
éhes tüzek emésztik;
lelked tovaillanó
emlék-e mában,
míg el nem engedi kezed,
hogy feltámadj a jelen
jelenében…

Börtönöd rácsai

Mikor nyeglén felcsillannak a fények,
és irtózatos robajjal fölcsendül a zene,
a szív rettenve kalimpál magányában,
s a szertefoszlott szivárvány fekete színeiben,
hunyorognak bágyadtan a könnyező szemek.

Elindulnál semmibe vesző utakon,
de vissza-visszanézel a haldokló jelenbe,
mely mint üstökös hinti szét fájdalmát,
és falat épít börtönöd rácsai köré:
szorító szívvel leomlasz a földre,
tudod, e éhes-láng belülről fölemészt.

„Vitéz” vagy, tisztnek arctalan gyalog,
hátadon suhognak sűrű ostorcsapások,
húst szabdaló, vért kívánó lidércek halálod áhító,
szolgáló és megalázó és vallató és kínzó,
önmagad megtagadó, üres érzelmekre kényszerítő,
láthatatlan árnyak rabolják-pusztítják a lelked.

Gyötörnek éjjel, kínoznak nappal - véletlen akarattal,
menekülnél a balsors elől, de fogva tart a rémület:
rideg-mély ijesztő hangon vonyít érted,
felkutat, majd lelked aprítva vérzel bele
az előtted meggyalázottaktól izzó homokba.

Feltérdelsz, illúzióként tükröződik az elmúlás,
könyörögve kulcsolod kezed: kegyelmet,
esengve kegyelemet… várva, várva a véget,
hadd tekinthesd meg a túlvilági lét nyugalmát!
Ám a szikrázó fény elriasztja látomásod,
semmivé roskadsz, majd elsodor a fergeteg...

Megváltás sikolya

Csak egy árva pillantás az élet...
cselekedetünk súlya könnyen tovaszáll
az emlékek szivárvány ábrándján,
melyeket szívós elszántsággal hessegetnek
határtalannak remélt érzelmek,

és újra meg újra létrejönnek lelkek,
több száz esztendőbe gyilkolva célokat,
zaklatottan fürkészve a hasztalan okokat,
valónak vélt válaszokba eltemetnek
a zsarnoktól lopott gondolatok,

s vörös urnánk peremén
folydogál az éltető forrás,
kristályos vizében tündököl
a megváltás sikolya:

hit az egyetlen remény,
mely szertefoszlik
esendő áldozatában...

Vizek hátán

Könnyedén evickélsz a tenger
bizsergetetően bársonyos árjában,
minden vesződség nélkül,
átadva magad az ábrándok
habokat dédelgető karjának.

Sugárzó tűzgolyó izzó szemezése,
tüzes lándzsája üt lyukat szíveden,
elalélsz... zúgó habok ébresztenek
szellem-álmod őrjöngéseiből
felharsanó nimfák énekére.

Kétségbeesés viharzik feléd tutaján,
az árbochoz világtalan-siketre csomózva,
odalépsz hozzá a vizek hátán tipegve,
levered súlyait, hogy elolvadjon a fényben...
zord hörgéssel ront feléd a szél…

Hullámormok türemkednek az égbe,
melyeket pusztító tornádó vezet,
rémületed valós-szeretetről regél,
mely hitvány- pillanat foszlány,
s a lélek üregében mély fájdalom…

és végtelen csönd marad…
kiszáradt, el nem sírt könnyek…
számodra torz érzelem az öröm…

Hosszú levél – 7. rész

Talán mostanra érthetővé vált, miért is tekintek vissza erre a régmúlt emlék-töredékre.
A jelenlegi és az akkori töprengéseim közötti párhuzam csak látszólagos még akkor is,
ha szinte visszhangzó szavak, kifejezések jelennek meg a régebbi és mostani
soraim között, - ami számomra is meglepő és valamelyest megható is -,
de a lényegi különbség mindenestül alapvető és megrázóan óriási. Az idézet
napló-félémben megjelent Kicsi-Én viszont azóta kiteljesedettebben lett
fokról fokra az életemmé…
Az elmúlt fél év alatt az Ő közeledése felém láthatatlan, mégis tanulságos volt.
Először azt éreztem, hogy már nincs is távolság közöttünk, mert mellettem jön sétáimon…,
- azután volt egy pillanat, amikor nyakamba ugrott, felült a vállamra és úgy vitette magát
velem néhány rövid napig…, de ekkor sem fordult soha arccal felém…, - majd egyszerre
azt vettem észre, hogy mintha eltűnt volna… Lassanként jöttem rá, hogy azért nem látom,
mert már nem rajtam kívül van, hanem bennem foglalta el azt a helyét, amit el kellet hagynia
néhány évvel megszületésem után, úgy két évtizeddel ezelőtt…

Nos, azt hiszem most már te is érted Barátom, akit én a Kicsi-Énemnek
neveztem, nem más, mint akit a világra érkezésem után pár évvel el kellett vesztenem,
hogy megmaradhasson tisztának, bűntelennek, ösztönszerű tudással rendelkezve
a lényében rejlő teljességgel, amely Egy-Egészként kísért át engem emberi létem sötét
világába, ahol előbb még sok-sok mindenen keresztül kellett küzdenem magam,
mielőtt Ővele egyesülhettem… A halálom után mindenképp visszatért volna hozzám és
vállalt volna újra – bármiként is éltem itt a magam anyagi létezését, - de most már
kiérdemeltem Tőle, hogy velem van immár két hónap óta…

Eljutottam Szellem-Énem érettségének arra a fokára, ahol volt merszem és kellő
alázatom észrevenni és elhinni az Ő jelenlétét. A többi már a Kicsi-Énemen múlt…
már nem rejtegeti előlem a maga valóságát, - sőt… annyira visszamerészkedett
otromba én-magamhoz, hogy már egészen itt él velem…

Tegnapelőtt jelent meg ismét a két hét óta tartó csendes bennem rejtőzéséből kilépve…
Azt hittem, nem kapok levegőt. Elállt a lélegzetem egy rövidke percre… Kicsi alakja nagyobb
volt nálam… Ott állt előttem, arccal felém fordulva és túlvilági tekintetével a szemembe
nézve mosolygott…! Azután már azt sem tudtam megkülönböztetni, hogy melyikünk vagyok:
a harmincegy éves tétova, vagy a megszületésem pillanatának kicsinye… Néztük egymást és
lassan világossá lett, innentől kezdve már együtt fogunk átlépni azon a határon, ami itt van
közvetlen előttünk.

Ez hát az én Kicsi-Énem története, ami részben volt és ami jelenként létező. A megkezdett érteni-látni akarás vége után köszönhet be az, ami csöndesen várja az ébredésünket…

Ismét eltelt egy nap. Éjfélt is meghaladták az óramutatók. Lassan nyugovóra térek. Jó éjt Kedves Barátom…!

Alkonyat

Alkonyatkor lázasan figyelem
elhullajtott esztendőim hiányát...
finomkodó angyalok üdvözítenek,

szenvedélyesen szipolyozva avatag
lelkem kevergő ablakát,
melyet az űr hideg-sötétjében
planétaként élhettem át,

szívleltek, nem érdemeltem...
alászálltam átélni életem,
fürkészni cikornyás utam
a fátyolos ég távolságaiban...

osztanék felséges szeretetet...

Nesztelen szavak

Misztikusan búg írásom,
sodrása baljóslatú ígéreteket
sugall ziháló pennavégbe,

régóta elsorvadt tudásom
tüze táplálja kezemet,
iramodva fortyog ereimben.

Vonszol ésszerűtlen látomásaival,
emberinek nevezett sutasággal,
igaznak láttatja képeit,
énekelve altatja láncait,

esztelen kutatja tévedéseit,
fogadkozva makacsul dogmáit,
elinal látva nesztelen eszméjét
kínok közt pusztulva múltjáért.

Feldúllak

Zord szellemek osontak,
mind közelebb hozzám,
lehunyt pilláim alatt
fagyos mosollyal karoltak át.

Súlyos csönd követte mindet,
szél sem zizegtette ágakon,
haldokló ostoba érzelem…,
szaporáz komikus kínomon.

Velőig mar keserű gondolat,
hitelüket vesztett szavak,
elillan a hasztalan remény...

Szívem dacolva zenél remegvén,
önkényesen ad pillanatokat,
mely ellobban,- csak ellobban...

Ha beletaposnak a fagyos hóba,
derűsen kelj fel azonnal,
ne adj esélyt a démonoknak,
életed ne tűnjön hiábavalónak!

Magasztalt balga álmaimat
tudva, kín az ocsúdás,
múlik az idő: halk tik-takkal...
te bárgyú, feldúllak!

Halandó halálom

Újra éjben hóvirágok nyílnak
üres életem jeltelen romjain,
unott üveg-tekintettel figyelem
a visszakúszó földi férgek
mohó falását bús agyamban...

érzem démoni dühüket
párbajozni önzetlen szeretettel,
szenvedések kínjait szabadítva fel
karmaik mély hasításaival,
újra s újra felém kerekednek,
hogy feltámadjak poraimból égve...

keserédes könnyeim tisztítják szárazra
vörös vértől nyálkás kezeim,
szürke ködhálókat okádva
száműzni derűs lázálmaim
az egoista múlt éhét csillapítva...

szeretném leverni felhevült láncaim,
világba kiabálni gyötrelmem,
ha nem ostromolnának végre ,
nem viháncolnának ki a vágyaim...
de leteper a váratlan fájdalom,
és gyönyörködöm halandó halálomon.

Árnyéksugár

Elfáradt testeden tántorog,
kutatja álmait a nap,
másnaposan kóborol
a szürke árnyéksugárban.

Éjjel elorozza tekinteted,
nyugovóra tér csábító ajkadon,
majd újra éled reggel
s táncot rop lábnyomaidon.

Ijedten elinalsz,
eggyé válsz a fénnyel,
izzó-láva érzelmemben,
tovatűnő árny maradsz.

Ezerarcú érzelmek

Ezerarcú érzelmek lenéző
rúgásai tipornak
taposnak el az élet mának
gúnyolt fénylő világából,

lanyha hasonlatok ringatóznak
rémülten a csiszolatlan rímek
szépségesen gusztustalan kiélt
földi vágyai zenéjére...

vérben ázott kezek
nyúlnak át a tegnap
távlatából, ragadnak mélyen
eltompuló kínjaim határára...

lidércek fogai marnak...

Ezernyi fájdalom

Az én világom
ezernyi fájdalom
és időtlen magány,
féltve őrzött érzelem,
folyamatos csalódás
a szerelemben.

Az én világom a vers,
a fényképészet,
gondolat s érzelem,
szavak és tollvonások...
szikrázó boldogságod
az én ajándékom.

Az én világom
szertefoszló álmok,
hatalom, pénz,
bűntudat és árulás...
az elhamvadó jövőben
fellobbanó múlt jelenében.

„Vágyálom”

Ezernyi pillanat,
mind elszáll hasztalan,
szeretetre ittasan
szomjazik a jövőm.

Pilláid lángoló tükrében
nyugalomra lel tekintetem,
végtelenség vágyával
ringat mély álomba.

Virágszirmok bársony-ölelésében
összesimult érzelmek
szabadon repdesnek
az elmúlás felhőin.

Megtorpan az idő.
A múlt újra beköszönő
sötét démonjai
nem tudnak már bántani.

Szép szellem

Villogó féltékeny pillantások,
végzetem kívánó indulatok,
de az igéző tekintet bánata
kéri még türelmem simogatva.

Az idő nevetve mosolyog,
szeretet izzik nyugalmából,
jó lenne nem hátranézni,
felállni és valahová elindulni,
de visszahúz az érzés,
az átkozott, -
féktelen bűverő,
mely a szívben keres értelmet,
baráti búcsút ígérve;
visszatérést remélve...

Álom lényed, vagy szép szellem...?!
Tested érinthetetlen ezen az éjjelen…
Lángol a lélek, éget a vágy...
Eloszlasz kezemben, akár a szivárvány…!

Hosszú levél – Visszatekintés

2008. június eleje



- Mi van szerencsétlen, mi van…?

- Ne nevezz szerencsétlennek!

- Mi a szösz?! Irritál? Te is tudod, látod, bévül görnyedezel, magadba
roskadsz, nyavalyogsz, mert csak téblábolsz és képtelen vagy rájönni,
mi bajod és mit akarsz.

- Na és…? Ezerszer voltam már így gyerek-fiatalon, felnőtt-gyerekként is, ami
még nem az idő futásának a fekélye harmincegy évesen sem. Ismerhetsz.
Ezek a toporgások, bármily idegesítőek is, mindig érleltek valami érettebb
döntést-lépést. Olyat, amilyennek jönnie kell és ami nem belém tukmált,
hanem belőlem következő.

- És belőlem is, igaz? Ha ezt is számon tartod, akkor most helyettem is
szenvedsz…

- Nem érzem, hogy kínlódás lenne; de természetes, Te is benne vagy.
Szükséges is, mert így könnyebb és nem egyoldalú.

- Nagyon helyes, énem bölcs fele…! Tegnap séta közben a valóság annyira
egyszerű és megnyugtató volt számomra hosszú perceken keresztül,
szinte kézzelfoghatóan, hogy a legapróbb töprengés is nevetséges okoskodássá
törpült. Te úgy baktattál mellettem, hogy kuncognom kellett lógó orrod miatt.
Napokig alig éltél. Hatalmas tűz égett benned, amitől hamar kiégtél és elfáradtál.
Mindettől tested-lelked egészsége összeomlott. Az önmagammal-magunkkal való
bajom feszeget…

- Tegnap, elalvás előtt, már az ágyban fekve, félálomban rebbent a madárszárny.
„Maradj tudatlan…” kezdte. Csodálkozásomra még annyit tett hozzá,
hogy: „tisztán, szabadon…” Két sor.

- Azt hittem, elröppent és reggelre már nem tudod majd visszaidézni, de ezek szerint
ez a madár fontos üzenetet hozott. Már akkor megdöbbentem, amikor előbukkant.
S Te ismételgetted, ízlelgetted…, én a röptét figyeltem lélegzetvisszafojtva. Jó,
hogy nem felejtetted el. Az én mostani huzavonámnak valószínűleg ebben csírázik
a születnivalója. Hosszú hetek óta jóval kevesebbet olvasok, mint azelőtt,… és
az a kevésnyi is viszket bennem a régebben magamba falt sok mindennel együtt.
Pedig befogadott, magamévá lett megértésekről beszélő írások jöttek és jönnek most is
a szemem elé, de hírtelen vérét-színét veszté. Mintha ebbe csípne bele a madár,
nem a tudás a lényeg.

- Ó, drága barátom, azért ugye Te is érzed, hogy ez így önmagában nagyon is sántít?

- Igen, igen… persze, hogy biceg. Fél lábon ugrál a második sor nélkül.
„Tisztán, szabadon…” Na, nem mintha ez lenne a lába párja… ettől csupán a
talpon maradás esélye erősebb.

- Legjobb lesz, ha tovább lessük a madár röptét. Ha tovább száll, talán
Ő vezet el téged oda, ahová kell…

- Rendben… várjunk tovább. Egyvalami máris és megint bizonyos.

- Tudom… a türelem… Még mindig a türelem.

- Nehogy azt hidd, hogy nem veszem észre, s nem látom olyannak és úgy
önmagamat, ahogy Te. Talán leginkább az bosszant, hogy mostanában hiába
intem nyugtalan zavaraimat türelemre. A séták hihetetlen szépségét is láttam
tegnap: az orrunk előtt a Kicsi-Én baktatott valami egészen különös nyugalommal,
végtelenül derűsen. Talán még soha ennyire közel nem volt hozzám-hozzánk…
Úgy mosolygott ránk a tarkója, hogy annál teljesebb biztatásra nincs is szükségünk…
Neked olyan vigyori kedved kerekedett ettől, hogy majdnem rápaskoltál örömödben
a Kicsi-Én fenekére, … én viszont (és ez intett téged is mértékre) szinte lábujjhegyen
óvakodtam utána attól félve,- zavarom. Szokás szerint most sem szólalt meg, de a háta,
ahogyan lépésenként moccant, mégis odaköszönt hozzám:
„…ez van… ez van… ez van…”, amire én majdnem orra buktam és csak annyit
tudtam motyogni… „de hát mi az, ami van?”…
A Kicsi-Én alig hederített a nyafogásomra. Sétált tovább, a tarkója ragyogott a
mosolytól sőt…, mintha egy villanásnyit kuncogott volna, majd ismét szavak nélkül
visszaüzent: „Nem fontos... kicsit sem fontos, mi ez… Csak annak örülj, hogy van…
hogy végre ez az, ami van!... Érted? Ugye érted már?!”

- Nem tudom… Talán… De azt hiszem, nincs is szükség rá, hogy értsem…,
mert ami fontos, az itt van.

- S ez így van rendjén…

A madár repül. Még mindig csak félkörnyi a szárnyalása, de száll és én
megbabonázva-lesve figyelem:

„ OTT HOL AZ ELME
RAB – SZOLGA – HATALOM,
TE MARADJ TUDATLAN
TISZTÁN, SZABADON,
A GONDOLAT LÁNCA
HA MEGKÖT, HADD SZAKADJON,
KENYÉR ÉS FORRÁSVÍZ
LEGYEN ASZTALODON… ”

Hosszú levél – Bevezetés...

Bevezetőként még annyit, hogy előttetek, Kedves Szüleim, Testvéreim
nagyon jól ismert az, ami következik; de biztos, számodra is fontos tényezője lesz ez a
felelevenített emlék annak a továbbinak, amit utána fogok elmondani, hiszen Ti igazán tanúi
voltatok – kicsit irigykedve is érte – ennek az egészen ritka ajándéknak,
a veletek együtt kibontakozó életemben. Ti tudjátok, - és biztosan megérti majd
a Barát is,- hogy Kicsi-Énem mit jelent számomra, s az Ő mostani
előtérbe kerülése, felbukkanása szinte hitelét adja s jelenti jelenem igazának…

Visszatekintés…

Ez a feljegyzésem egy önmagammal volt beszélgetésem. A Kicsi-Énem ekkor már
sokat volt a közelemben. Akkor jelent meg először, amikor életem nehéz
napjait éltem. Azután napok, hetek, hónapok teltek el és azt vettem észre, mind kisebb
közöttünk a távolság és centiről centire közelebb enged magához; de az arcát így sem fordította
soha felém. Szólni sem szólt soha, csak hallgatott lehajtott fejjel… És akkor jött az a
séta, amiről az alábbi, magammal való berzenkedésem szól:

Hosszú levél – 6. rész

Kedves Barátom…, mielőtt újra megszólalnék – még egyszer köszönöm…
…mert minden sorod, minden gondolatod olyan élő és elevenen van velem, mintha együtt éreznél velem és az én…, de a Veled és sokakkal közös történésemben…

Hihetetlen sok a szinte szószerinti azonosság a Te megszólalásaid
és az én megfogalmazásaim között - ez minden bizonnyal Neked is feltűnik
majd, amikor kettőnket olvasol…, de a legtöbb rálátásod is megannyi „telitalálat”
számomra, amiktől csak ámuldoznék, ha ugyanakkor nem lenne előttem természetes
ez a Te velem szembeni érzékenységed (amely persze másokkal szemben is csodálatosan
működik Nálad; mégis úgy hiszem, irányomban mélyebb okokkal bír az
egymás iránti őszinteségünk és nyíltságunk folytán). Először arra gondoltam,
sorra veszem és kielemezgetem valamennyit, mert olvasásuk közben
lelkendezve mondogattam Neked sok-sok mindent…

Végül mégsem szedem szét mondatokra a leveledet, mert az egész úgy
ahogy van, csodálatos és felemelően igaz…!

Tegnapelőtt megszületett bennem az elhatározás, hogy ennek a Veled,
Veletek s önmagammal való beszélgetésnek
részévé teszem korábbi történetem dokumentumát. Előbb
többeknek megírt levelem ötlött fel előttem, majd Kicsi-Énem kapcsán
eléggé régi, napló-féleként íródott emlékem jutott eszembe, mint amit elsőként
fogok ide bemásolni. Mindezt – jogosan és nem véletlenül – megelőzte a Te már
helyet foglalt leveled, - viszont folytatásként, és azért, hogy tiszta képed legyen
Őróla, a Kicsi-Énnel megélt élményem írom át ide, még mielőtt a Te leveled
- valójában nem is egészen Őt érintő – soraira visszatérnék…

Menekülnék...

... ebből a farkastorkú csendből,
s amerre tekintetem elér,
hómezők derétől.

Hírtelen szikrázó fénysugár
vagy szemembe vicsorító emberi száj,
néha eltévedt simogatás... visszaránt.
Fény és árny sietve váltogatják egymást,
ahogy az óramutatók találkoznak.

Egyszer minden szín összeolvad:
- bírom-e erővel, türelemmel?!...

Vagy elfutok...

Hosszú levél – Gondolatok a Baráttól

Kedves Viktória!

Amióta beszélgettünk telefonon, mélyen és megrázóan átjárt a kérdés:
mibe „gyalogoltam” már megint bele? Vagy helyesebben fogalmazva nem voltam-e
tapintatlan a fűrkészkedésemmel, nem tolakodtam-e be érzékeny változásaidba?

Szabad volt-e egyáltalán észrevennem – észrevételeznem szomorúságodat? Néha
olyan izgága és figyelmetlen vagyok, rögtön kikotyogom, amit észreveszek. Inkább
mérlegelném, benntartanám magamban, akkor többre jutnék a megismerésben és
megértésben egyaránt.

Olyan érdekes, hogy minden dolog tanít nekünk valamit. Az, hogy ezt így végiggondolva,
új érzés ébredt fel bennem! Micsoda felelősség egy másik emberhez szólnunk,
és mennyire nem mindegy, mit üzenünk szavainkkal neki. Az elmondottak talajt
találnak a lelkében, és ott tovább élnek nőnek, teremnek, hatnak jól és
segíthetnek; de bánthatnak és elronthatnak érzékeny ébredező folyamatokat.

Szóval… azt mondtam magamnak, hogy jól van, észrevettem valamit,
akkor most tovább kell lépni és dolgozni, gondolkodni rajta. Hisz' így
nem elég, hogy kijelentjük: Viktória szomorú volt.

És akkor – alighogy eljutottam idáig – máris ömleni kezdett felém? Belőlem? A
gondolat. Félek leírni, mert lehetséges, Te másképp értelmezed a szavakat…

Itt a kép, ami elém tárult! S az én Barátnőm, a kehely belső ívébe
fordult, fénylő arany birodalomba – s talán kihörpintheti az ott reá váró
csodás nektárokat?!... –

Nem tudhatjuk, hiszen mi még csak kívülről kapaszkodunk felfelé, ahová szívünk
szerint bekukucskálnánk. Mi lehet, mi az a nagyon rendkívüli és új, ami ott és
csak is ott tud megszületni? S biztos, hogy szükségünk van a „Kicsi – Énre” a kapu
túloldalán? Nem lehetséges - azért szomorú, mert a bolyongás folyamán
Ő elveszett vagy az íven kívül rekedt? Pedig szeretne még veled maradni,
de odaát már nincs rá többé szükség, hiszen aki leszel és amivé lettél, az
már mindenkié a maga kiteljesedett szeretetével, odaadásával, figyelmével
és másokért akaró tenniakarásával.

Minden születésben ott van a fájdalom!

S minden átmenet elmúlik egyszer, melyet
a tudás, a harmónia , a megvilágosodás,
avagy… a magasabb szintre emelkedés követ…

Mert a Föld gyermeke Újjá Akar Születni!!!

Üdvözlettel: A Barát.

Hosszú levél – 5. rész

Ugyanaznap – csütörtök – délután
16 óra 25 perckor kezdem tovább írni
e levelem, kicsit úgy, - mintha
abba sem hagytam volna...

Kedves Barátom…,
köszönöm…, Neked és Mindenkinek és Mindazoknak,
akik itt vagytok velem e mostani érteni akaró igyekezetemben…

Köszönöm az észrevétlen velem-valóságaitokat,
amelyek olykor egy-egy jellel láthatókká lesznek és erőt, fényt merítsek
belőlük – de azt is tudatva ilyenkor, hogy a meg nem nyilvánulások
határtalanságaiban állandó és folyamatos ez a segítő közreműködés körülöttem – és
mindannyiunk körül…


A ma éjszaka írt soraim – gondolataim, megértéseim – után
éjjel 3-kor feküdtem le s tűntem-merültem el a mély-álom öntudatlan világában,
ahol – jól tudom – ismét tovább dolgoztak rajtam-velem az Egész Létezés
vonzásai, fény-angyalai, embert formáló pásztorai…

S ma délután otthonomba térve… tovább szépülve, szelídülve,
tisztulva értem haza 16 óra tájt, amikor is már várt rám
a Te leveled, kedves Barátom…

Szép betűiden sorról sorra haladva tisztán és egyértelműen
láthatóvá s érezhetővé lett számomra az áldás, mely rajtad keresztül
árad rám biztatni és igazolni, hogy végre azt látom és cselekszem, amit kell…
s most oly gyönyörűséggel tölti el a szívemet,
oly tiszta és igaz fénnyel ragyog a lelkemben, és olyan szinte határtalan
valósággal szövi össze kettőnk szellemi létét, hogy ez itt és most elvakít
minden hétköznapi szépséget és láthatóvá teszi annak a magasabb rendű
világnak eszményi képét, ami ránk vár
és ami felé elindultunk végre-valahára…

Már gondoltam arra, hogy ennek a levelemnek részévé tegyek
egy-két jelenben-múltban született megnyilvánulást a magam gondolataiból, -
s most ennek az elhatározásnak eleget téve
elsőként másolom ide most érkezett leveled, magam és még sokunk
számára mementónak….,
így láthatóvá és élővé válik abban a küzdelemben, amit az én jelenem jelent…

Köszönöm Barátom!

Hosszú levél – 4. rész

Kedves Barátom!

Most, július 16-a éjjelén visszakapcsolom
a számítógépet…,
magam sem tudom, hogy miért, hiszen
elindultam lefeküdni, de valami
visszaterelt ide írni
legalább egy keveset.


Akkora, de akkora gomolygások szürkés felhőködök
közepett múlik egyik nap a másik után, hogy egyre inkább úgy érzem: az a
bizonyos SZOMORÚSÁG, amit Te, Kedves Barátom láttál meg a szememben, egyre
terebélyesebbé lesz bennem annak ellenére, hogy számtalan szép és jó történik közben,
amik éppenséggel az örömet, a biztatást, a fényt és az áldást sugározzák
nekem vissza nap mint nap… Ettől aztán egyre zavartabb vagyok és egyre kevésbé
értem a mostani önmagamat, - vagy legalábbis azt, amit meg kell végre értenem.

Az viszont már nagyon is tiszta kép előttem, hogy olyan fordulatról
van szó, melyhez képest minden korábbi változásom alig volt több a semminél
és mert e mostani súlya, mértéke, minősége és mélysége-magassága a teljes
átlényegülést hozza számomra, - amilyet talán csak megszületésemkor éltem át –
ezért nem is csoda, hogy ezúttal még mindig vaksin tapogatózom e változás
szótlan-néma jelenében…

A másik, amit egyre határozottabban érzékelek az, hogy ennek a minden eddiginél teljesebb átváltozásnak lényeges része a múlttól való
elszakadás, - olyan csendes elköszönés eddigi önmagamtól, amivel hátra kell
hagynom eddigi életem 31 évének minden nagyra tartott gazdagságát, az igaznak vélt
és teljes szívvel szeretett ragyogásokat, szárnyalásokat, lelkendezéseket…, - és
szinte teljesen újként kell nekiindulnom annak, ami reám – és sokunkra –
várakozik az elkövetkezendő időkben…

… És ez az elköszönés nem lehet sem felszínes sem fájdalommentes…,
teljes egészében őszinte kell legyen, - olyan, hogy
abban az Elköszönésben a Megköszönés is szívvel, lélekkel és igazán benne
van, - ezért már azt is tudom, hogy valahol meg kell találnom eddigi életemnek
azt a határfonalát, ahol a kerítés húzódik és amely kerítésnek a kapuját magam
mögött hálatelt érzelemmel kell tudnom becsukni…


Ui.:
Nos, Kedves Barátom, ezért kellett lefekvés előtt még
visszaülnöm ide e levelemhez, hogy le tudjam írni végre a fentieket Neked – s
önmagamnak. Csak most kezdem érteni, hogy amit e pár sorban sikerült elmondanom,
mennyire meg kellett fogalmazódnia végre…! Most a szürkés-felhős gomolygás
mintha felszakadozott volna bennem, - s az éjszaka mély-fekete egén itt
ragyognak velünk a csillagok fenséges fényei…!

Szép jó éjszakát!

Hosszú levél – 3. rész

Kedves Barátom!

Ismét itt vagyok, talán most tovább mozdulok a történetemmel,… de nem biztos… Talán, csak talán… A tegnapom is, vagy a mai napom is
annyi sok kiteljesedett, mélységekkel és határtalanságokkal teli pillanatokat
hozott s adott parányiságaikból kibontva-tárva az egymásba kapcsolódás fonalait –
amik úgy szövődnek életem jelen teste köré, mint a fentről jött áldás fénypalástja,
senki – semmi – én magam csak lebegek és hiába látom, hiába érzékelem, mégis
tudattalan vagyok és nem értem, hogy hol s hogyan vagyok… -, hogyha csak
ezeket mondanám el neked Jó Barátom, akkor is sort sor után
sorolva írhatnám akár reggelig is, és még mindig nem jutnék közelebb ahhoz,
amit tudni szeretnék…

… ahogyan írnom – mondanom – kellene az éjszakai
alvásaim elmerülésében velem történteket, amik olyanok, hogy hiába nem
tudok semmit sem róluk, mégis folyamatosan egyértelmű a valóságuk; de hogyan
lehetne ezeket akárcsak valamelyest is körvonalazni az ébrenlét szavaival…? –

Pedig valójában nem a szavak tehetnek arról, hogy akár reggelig is
mondva - írva - sem válnak érthetővé az álomtól elszakadt, elmerült – átlényegült –
állapotunkban velünk érintkező szellem-erők adta élményeink… Én vagyok
az oly tökéletlen, aki még ébren is alszik, aki beszűkült határok között kereng és
akkor is képtelen felfogni a nyilvánvalót, amikor ott van a saját Éne fókuszában…

…mert mindig és mindig és újra és újra az következik, hogy elálmosodunk.

Jó éjt Kedves Barátom!

Hosszú levél – 2. rész

Kedves Barátom!

Nos, folytatom…
Jövök és mondom és írom azt, ami talán közelebb visz a szomorúsághoz…

Már hetekkel ezelőtt figyelni kezdtem magam, hogy: mintha szürkülnének
a hónapokon át mind lelkesítőbb fényeim…, mintha a már néhány éve egyre
élénkebb és tisztább szellem-találkozásaimnak határa lenne, valami elcsendesedő
és hallgatásba kezdő szótlan intelem, hogy már nem akar többet mondani, vagy
ami már mást és másképp akar vezetni tovább, de Neki még meg kell
várnia engem… - de én képtelen vagyok ebből bármit is megérteni! – és éppen
ezért el is hessegettem magamtól ezt az árnyék-bizonytalanságot. Fáradtnak
mondtam magam, átmeneti lassúságnak ítéltem és türelemre intettem a szívemet…,
- a nagy-nagy belső változásaim megértéseim hatalmas élményeinek hegyeket járt
útjai után a szelídebb lassúbb, csöndesebb völgyet sétáló napokat láttam, hogy
majd azután eljön megint a következő kapaszkodó…, - és egy ideig el is sikerült
altatnom értetlen nyugtalanságomat…, megelégedtem a kietlenebb tájak fakó és
álmatag semmiségével…, - csak azzal nem bírtam megbékélni, hogy mintha az
álmaim is elhalványultak volna…, mintha a már Nap-tüzeket látott és megélt
óráim magasztos gyönyörűsége most felhőkbe burkolózna, mintha üresebbek lettek
volna a sétáim, kevesebbek lettek számomra a szavaim - hűvösek, elégtelenek,
ami nem volt igaz…, de nekem úgy tűnt és ettől elbizonytalanodtam.

Végül rábíztam magam az időre. Ahogyan oly sokszor a
nem ismert holnap eseteiben, ha nem volt más választásom, mint tovább lépni az
akármi lesz tudatával: pilláim lehunyva és nem nézve se jobbra, se
balra, éltem ahogyan addig is: a sétáimon köszöntem és gondolkodtam, emberekkel
és kutyákkal találkoztam, idehaza az éppen aktuális munkáimban lelkesültem,
az épp soron következő filmeken és könyveken gazdagodtam, az éppen időszerű levelekre válaszoltam,
oda-vissza cserélgettük magunkat az Őseimmel, a Testvéreimmel, a Barátaimmal,
- ahogyan Veled is – éltettük az összetartozás szálait. S a ház körül és a házon kívül is
adódott elvárásoknak szintén eleget tettem annyira,
amennyire kellett…, - de mindezek mégsem voltak már ugyanazok, mint azelőtt…

És képtelen voltam megérteni, meglátni, miről van szó…
Mert egyik nap jött a másik után, és egészen a háttérben a legsűrűbb homályban
ott állt A Szótlan, Aki hallgatva várakozott, - és Aki most is némán figyeli,
hogy mikor mozdulok végre…

Úgy tűnik, mintha most már szelíd mosoly lenne rajta attól,
hogy hála Neked, végre ébredezem…, de ettől még továbbra sem tudok semmit
legbelül valami érzékelhető abból, amiről ez A Történet szól…, amely rezzenésektől meg is borzongok mert továbbra sem tudom, hogy mi lehet ez az egész…

Némi szünetet kell tartanom, mert túl messzire mentem ebben
a kószálásban, és nem akarok eltévedni.

Kedves Barátom! Most búcsúzom…

Hosszú levél – 1. rész

Kedves Barátom!

Elkezdem írni ezt a magam kereső,
magam vizslató levelemet Veled beszélgetően, valószínűleg össze-vissza keringve
és akadozva, félbehagyva és újrakezdésekkel tovább szövögetve a sorokat, hogy
vajh’ mire jutok a homályos belső tájaimon, mire találok rá a most még szinte
semmit sem tudó feszüléseimben ott, ahol valóban mocorog valami…, ott, ahol
teljes egész most még a csönd, a szótlan-néma hallgatás, a születésnek
fogantatás utáni rezzenése van csupán, de amiről még semmi fogalmam sincs, csupán
egy egészen parányi bizsergés…, - ott, ahol én még csak alig valami rebbenésekre
pislantottam rá pihe-könnyű pillanatok ritka borzongásaiban, remegéseiben, de
még nem gondolva semmire, se jóra, se rosszra, se arra, hogy egyáltalán fel kellene
figyelnem arra, ami nehéz és súlyos és kőkemény és ős-igaz és határtalan és időtlen
és még mi minden van, jön ébred, szakad, hasad és létezik, vár idebenn…!? – ott,
ahol én még csak magam előtt rejtve-adva voltam…, - - - ott Te rám néztél és
azt kérdezted, hogy mi ez a szomorúság a szemedben…?

Meghökkentem…, egy mélyet lélegző percig rád csodálkoztam
úgy, hogy közben magamba is beleborzongtam a váratlanul ért, szinte határokon
túlról jött szavaidtól…, - aztán Rád mosolyogva azt mondtam, hogy semmi…,
hogy nincs bennem szomorúság… „de van…” –mondtad olyan határozottan,
hogy attól megint meglepődtem, és már hiába csóváltam a fejem mosolyogva,
nem volt mit tennem, a kérdésed az én kérdésemmé lett egyre mélyebbre bújva
bennem,… és azóta szinte nem ereszt el egyetlen percre sem…, - és oly
szépen, oly finoman, oly békés-csöndesen néz rám, ahogyan én nézek szembe vele…

Most már tudom, hogy jó ideje várakozott ennek a „mi ez a szomorúságnak”
a figyelme rajtam, hiszen én magam annyi mással voltam foglalt és
elmerült mostanában, hogy még csak eszembe sem jutott visszafigyelni…, a
ritka pillanatok borzongásait nem vettem komolyan, elhessegettem azzal, hogy
nyári hangulatok, fáradtság, de valójában csinálom a dogom az Őseimmel, a Testvéreimmel, a Barátaimmal, a Blogommal, a Levelekkel és a Munkahelyemmel…
s közben nem vettem észre, talán óvakodva tőle, hogy Az Történik
velem, amitől a tekintetemben már ott van a szomorúság…

„ Mi ez a szomorúság a szemedben?”

Tegnapelőtt, a vasárnap esti sétám alatt már világossá
lett számomra, hogy az, amit Te észrevettél nálam az sokkal több,
mint valami átfutó árny, borús hangulat, fancsali kedv vagy hétköznapi bánat.
Azt A Történetet láttad meg bennem, ami most kezdődik és neve:
SZOMORÚSÁG…, de aminek szimbolikája ez esetben egészen más, mint
amit takar… Még nem tudom, egyáltalán nem tudom, mit jelent ez; de tudom, hogy Történik,
hogy nehéz, hogy kőkemény hogy súlyos, hogy határtalan és felemelő…

Meg kell fejtenem. S mert Kedves Barátom Te vetted észre,
s mert Te szóltál róla nekem, ezért a vasárnap esti sétámon elhatároztam,
hogy Veled beszélgetve járok utána annak, amivel szembe kell néznem,
hogy magam is lássam a magam szemében azt, amit Te láttál, s hogy megértsem
ezt a világra ébredő SZOMORÚSÁGOT…

Kedves Barátom köszönöm… Ígérem Neked és mindenkinek
és magamnak, hogy e most megírt bevezető után folytatni fogom ezt a levelet,
s addig írom majd, amíg világossá nem lesz A Történet
mindannyiunk számára…

Mert azt is tudom már, hogy mindebben nem csak rólam van szó,
hanem sokunkról…

Jó éjszakát!

Téboly

Őrület.
Az álmaim torzak és rettenetesek,
tombolnék, mint rab vadállat,
tébolyult agyam körül arcnélküli emberek.

Fájdalom.
Rettegve fekszem, rettegve kelek.
Félek attól is, amire vágyom,
néha a szemedbe nézni sem merek.

Hazugság.
Hazudok én is és hazudnak nekem.
Hazudok neked, de te őszinte lehetsz,
nem mondok igazat, nem tehetem...

Félelem, Hazugság,
Őrület, Fájdalom,

... belülről haldoklom...

Csendhalál

Hamut hoz a szél
benne halott madarak vélt csicsergése.
Sóhajod szélvész
suttogásod csattan.
Fuldoklik a vágy
az idő szorításában
és darabokra törik az akarat,
a tehetetlenség zátonyán.
Vibrál a csend,
a színek kőbe zárva,
a dobhártyám zakatol.
Testem lüktet, dobban...
Felsikolthatna az óra.
Átkozott legyen
ki méri a napokat!
Tudom, hogy eltelt egy perc,
egy újabb.

Halk tik-takkal vágtat a sorsom...!

Szeretném, hogy...

Üvöltsetek mind,
ti lélekbe zárt fájdalmak,
üvöltsetek, hogy a megtört test
tudatlanul zuhanjon a földre.

Gyertek hozzám,
örjöngő-dübörgő vihartól tépázott tengerek,
gyertek, hogy a halott tengerészek
fájó emlékével mossatok el
egy szívet tépő bánatot.

Tomboljatok örvénytben kavargó
fekete fellegek,
tomboljatok, hogy a pokol tüzéhez hasonló,
minden érzést elégető magányt,
betonra koppanó jéggel oltsa el könnyetek.

Omoljatok le,
ti roppant erővel zúduló kövek,
omoljatok, hogy az öntudat kétes útjait
nehéz sziklákkal temessétek el.

Csapjatok le az égből
pusztítást hozó villámok,
csapjatok le,
hogy az élet ösvényén eltévedt lélek
láthassa: van nagyobb pusztítás,
önmaga pusztításán túl,
s hogy az erőtök, mely fájdalmat okoz,
egy idő után emlékké szürkül el,
s az idő segítségére bízva magát
erőt merít,
hogy feltámassza halottat színlelő
üres szívét.