Hosszú levél – 2. rész

Kedves Barátom!

Nos, folytatom…
Jövök és mondom és írom azt, ami talán közelebb visz a szomorúsághoz…

Már hetekkel ezelőtt figyelni kezdtem magam, hogy: mintha szürkülnének
a hónapokon át mind lelkesítőbb fényeim…, mintha a már néhány éve egyre
élénkebb és tisztább szellem-találkozásaimnak határa lenne, valami elcsendesedő
és hallgatásba kezdő szótlan intelem, hogy már nem akar többet mondani, vagy
ami már mást és másképp akar vezetni tovább, de Neki még meg kell
várnia engem… - de én képtelen vagyok ebből bármit is megérteni! – és éppen
ezért el is hessegettem magamtól ezt az árnyék-bizonytalanságot. Fáradtnak
mondtam magam, átmeneti lassúságnak ítéltem és türelemre intettem a szívemet…,
- a nagy-nagy belső változásaim megértéseim hatalmas élményeinek hegyeket járt
útjai után a szelídebb lassúbb, csöndesebb völgyet sétáló napokat láttam, hogy
majd azután eljön megint a következő kapaszkodó…, - és egy ideig el is sikerült
altatnom értetlen nyugtalanságomat…, megelégedtem a kietlenebb tájak fakó és
álmatag semmiségével…, - csak azzal nem bírtam megbékélni, hogy mintha az
álmaim is elhalványultak volna…, mintha a már Nap-tüzeket látott és megélt
óráim magasztos gyönyörűsége most felhőkbe burkolózna, mintha üresebbek lettek
volna a sétáim, kevesebbek lettek számomra a szavaim - hűvösek, elégtelenek,
ami nem volt igaz…, de nekem úgy tűnt és ettől elbizonytalanodtam.

Végül rábíztam magam az időre. Ahogyan oly sokszor a
nem ismert holnap eseteiben, ha nem volt más választásom, mint tovább lépni az
akármi lesz tudatával: pilláim lehunyva és nem nézve se jobbra, se
balra, éltem ahogyan addig is: a sétáimon köszöntem és gondolkodtam, emberekkel
és kutyákkal találkoztam, idehaza az éppen aktuális munkáimban lelkesültem,
az épp soron következő filmeken és könyveken gazdagodtam, az éppen időszerű levelekre válaszoltam,
oda-vissza cserélgettük magunkat az Őseimmel, a Testvéreimmel, a Barátaimmal,
- ahogyan Veled is – éltettük az összetartozás szálait. S a ház körül és a házon kívül is
adódott elvárásoknak szintén eleget tettem annyira,
amennyire kellett…, - de mindezek mégsem voltak már ugyanazok, mint azelőtt…

És képtelen voltam megérteni, meglátni, miről van szó…
Mert egyik nap jött a másik után, és egészen a háttérben a legsűrűbb homályban
ott állt A Szótlan, Aki hallgatva várakozott, - és Aki most is némán figyeli,
hogy mikor mozdulok végre…

Úgy tűnik, mintha most már szelíd mosoly lenne rajta attól,
hogy hála Neked, végre ébredezem…, de ettől még továbbra sem tudok semmit
legbelül valami érzékelhető abból, amiről ez A Történet szól…, amely rezzenésektől meg is borzongok mert továbbra sem tudom, hogy mi lehet ez az egész…

Némi szünetet kell tartanom, mert túl messzire mentem ebben
a kószálásban, és nem akarok eltévedni.

Kedves Barátom! Most búcsúzom…