Vizek hátán

Könnyedén evickélsz a tenger
bizsergetetően bársonyos árjában,
minden vesződség nélkül,
átadva magad az ábrándok
habokat dédelgető karjának.

Sugárzó tűzgolyó izzó szemezése,
tüzes lándzsája üt lyukat szíveden,
elalélsz... zúgó habok ébresztenek
szellem-álmod őrjöngéseiből
felharsanó nimfák énekére.

Kétségbeesés viharzik feléd tutaján,
az árbochoz világtalan-siketre csomózva,
odalépsz hozzá a vizek hátán tipegve,
levered súlyait, hogy elolvadjon a fényben...
zord hörgéssel ront feléd a szél…

Hullámormok türemkednek az égbe,
melyeket pusztító tornádó vezet,
rémületed valós-szeretetről regél,
mely hitvány- pillanat foszlány,
s a lélek üregében mély fájdalom…

és végtelen csönd marad…
kiszáradt, el nem sírt könnyek…
számodra torz érzelem az öröm…