Történetek...

Te vagy saját magad csillaga...

Úgy írod a történetet, hogy hasson, úgy mintha olvasnád. 

Mi lenne, ha ez lenne az utolsó nap az életedben?

Hányszor estél el és álltál fel újra?

Hányszor gondoltad, hogy eltévedtél?

Hányszor találtak rád és veszítettek el újra?

Hányan okoztak csalódást neked?

Mennyi ütést adtál már magadnak?

Mennyi tövis és viszonzatlan szerelem?

És viszonzott?

Mennyi félreértés?

Mennyi cinizmus?

Hányszor mondtad, hogy "ez az utolsó" és tetted újra megint?

Hányszor csordult ki a könnyed az élet különböző pillanataiban, míg végül tovább léptél?

Mennyi tanulság?

Mennyi ember maradt az utadon?

Mennyit hagytál magad mögött?

Hányszor cselekedtél véletlenül?

És mi az, amit tenni akarsz?

Hány kérdésre nem tudtad a választ?

Mennyi választ nem értettél meg?

Mennyi fájdalmat vagy képes elviselni?

Mennyit nevettél?

Mennyit élveztél?

Nézz vissza, de ne ragadj a múltban

Mindent összeadódik

Minden szolgál

Minden tanít

És él

Az ajándékod

Minden vágyad

Illúzió és tisztesség

Mert minden véget ér...

És mi van, ha a mai nap volt az utolsó az életedben?

Az mondanád, ÉLTÉL?

Képtelen álmok

Kérdezd meg az embereket ott, ki vándor,

ha igaz, szeretem az életet,

s törött kétséggel hangom,

képtelen válaszolni nagy sietve.

Mondják, koromba írni lehetetlen,

jövőről anekdotát nem mesélnek a vének

csak a távolságok, emlékek morajlanak

és a Hold kíséri a siránkozásokat.

  Nem tudják, hogy a nyers hallgatás hozza el

a száraz hullámok habtalan habjait,

képek az elmémben...

sivatag, oázis, érintetlen vidék,

mely fel-felbukkan, de ködbe burkolódzik ismét.

Kiabálom némán a világba őrületem,

érzések, mint képtelen álmok

tenyésznek lelkemben,

érzések: valótlan és valós,

épségben tartják töredezett szívem...

Elhalasztották az önszeretetem.

Talány

El- eltűnődsz, a rigmus mi lenne,

habkönnyű a sóhaj, hogy lehetne;

Hisz’ ha habkönnyű - nézd, milyen súlyos.

Mint keserűség édes aromás-méze,

boldogságnak gyászolása, gyötrelme,

mint rémület, mikor hősies.

Szavaknak hangtalan szívverése,

ólomlebeny pille-röppenése,

zefír, mely földről felröpít,

s a hegyek orma felett, időtlen

altat, álomba ringat éberen -

nektárral kínálva andalít.

És hűsítő, mikor felhevít.

Az ajka szúrós, balzsamos,

maszlagolásra hajlamos;

akkor hát - férfias,

oly tündöklő, légies,

vagy inkább nőies,

ha szelíd - harcias,

érces hangjával öblöget,

kölyök, rád nyelvet öltöget,

fedetlenre öltözet,

éjsötétben gyertyafény,

kiúttalan mégis- remény.

Kibogozhatatlan bogozható,

eljövendőnek múltat vigyázó,

mindörökké napfény-ár,

lélektől-lélekig hírnök;

levél, melyet ismét olvasol,

s hiába régi már, benned újra szól.

Ha zordak az álmok

Üdvösséges télesti csönd tárul elém,
újholdat sejtet az éji-homály.
Átszűrődik a csillogás ágak dzsungelén
s mutatja a Vándor örökkön fénylő arcát.

Friss eső, erdő illatát repíti felém
a szellősen ringatózó éji levegő,
vadregényes udvarnak lágy ölén,
lámpafényen eső szitál lebegőn.

Nem szunnyadhatok, ha zordak az álmok...
Csitul már őszt harsogó dalolásom
s merengek szívbe égett piruláson.

S ha megkönnyezem meglelt könnyeket,
életmisztikumom majd velem szendereg,
mint kristálycseppek alá bújt leheletek.

Téli kéj

Fényességet sző a tél

puha selyme már

havat hintve

simul

e összeszőtt tökély

megfagyott, mély

hideg ejt minduntalan

rabul

mily’ pompás míg lám,

ádáz hévvel rám

jeges-izzón harap -

mi kéj!

bár vétséget szór el

nem szaggat sosem

s nem kolonc se nappal

 se mély-sötét éj

szivárvány-prizma ő

árnykötő

verőfénytől pozőr

szűrt varázslat

s ha jégtündér, ki jár,

nem csillogás, ködfátyol vár,

milliárd felleg-tőr

se fáj

mert sző a tél

puha selyme már

havat hintve

simul

e összeszőtt tökély

megfagyott, mély

hideg ejt minduntalan 

rabul.

Jég-virágom

Fehér ruháján

boldogan szaporáz a fény,

fagyos pillantásán

az idő aludni tér.

Tovaillant bánatom

elfedi az álmosító,

mézédes-kesernyés,

elfeledett vágyálom.

Leszállok a nihilbe

érzelmeim rétségén,

szirmok selymes ölelése

himbálja szívem bölcsőjét.

Bokrétát tépkednék

szerető kedvesemnek,

de jég-virágom könnyedén,

érintésemtől tovalibben….

Bokrétát tépkednék

szerető kedvesemnek,

de jég-virágom könnyedén,

érintésemtől tovalibben….

Érzésvilág

Milliárd pillanat,

mind tovatűnt hasztalan,

szeretetre éhesen

nélkülöz a jövőm.

Pilláid csillogó tükrében

megnyugszik tekintetem,

az örökkévalóság vágyával

ringatva álomba.

Vörös pipacsok ölelésében

összeforrt érzelmeink

gerlepárként repkednek

a szerelem fellegein.

Megtorpan az idő,

a régmúlt visszaköszönő

ördögi lidércei

többé már nem léteznek.

A sérülékeny Boldogság, avagy szavak a Boldogsághoz

1.

Nem elegendő a boldogságban megmártózni,

állandóan észlelni kell.

Nem elegendő napfényes parton pihenni,

a Gyönyör legyen folyton közel.

Nem elegendő úgy szólni: káprázatos volt;

s vajon lesz-e holnap folytatás?

Nem lehet feledni azt, ami volt,

mert állandó a változás.

(Hisz' ma éhezik a más.)

2.

A Boldogságot keresheted: rátalálni mégsem lehet.

A Boldogságot kergetheted: utol soha nem érheted.

A Boldogságot faggathatod: Mit titkol lényed?

A probléma, hogy megszerezted, -

de bízni benne így sem mersz.

3.

Mit okoskodsz Te? Te... Te háborodott!

Mindenbe belemászol, mindenkit csak okolsz!

Bűntudatot ébresztesz, ha sokáig időzöl nálam:

Egoistának vélem magam, hisz' hosszú a sor utánam!

Tartják rongyos kalapjukat: áhítva a boldogságot!

S én nem engedlek, mi több kiabálok:

Boldogságot! Boldogságot! Még több boldogságot!

Boldogságot...! (??).. boldoggá tenni a világot...(?)

Boldoggá tenni a világot...

4.

Megmártózom benned,

mert ízletes vagy és izzó.

Lágy vagy és rőt,

finom, szeretetteljes.

Lubickolok benned, Édes.

Hontalan

Pirkadat bontakozik, vagy megtörik,
pesszimizmusom hadakozik, vígságommal.
Bércek ormát még haloványan láthatom,
csupán ábránd-e a nyugovás, tisztáson.



Hol csörgedezel vérem pezsdülése,
akarnok újraalkotás hatalma?
Zuhatag üdítő csobbanását hallom,
zefírdalt suttog a távoli pagony.

Kiszorítottak evilági jóság mentsvárból,
előmásztam, hát itten vagyok!
Mi szándékod rongyos élet? - a sors nevet
s korhadó fákkal szomjazom!

Hol vagy hontalan lények hajléka,
zokogó, éhező gyötrelmek otthona?
Hol múlthoz csatlakozik a jelenkor,
majd az örvénylő nihil átkarol.

Enyészet

Százlábú érzések lekicsinylő
rugdalásai és tiprásai
kényszerítenek ki a lét mának
gúnyolt ígérgető világából,

lágy példázatok szaporáznak
rémülten vadóc rímet
cicomázottan gusztustalan kiégett
evilági vágyai zenéjére...

vérfoltoktól mocskos markok
magasodnak a múlt
mélységéből, kapaszkodnak erősen
gyötrelmek szertefoszló peremén...

drakulák szemfogai marcangolnak,
csupán egyetlen ütőér
lövell homályló orcájukba
vissza-visszasejlő érzelemet...

vérvörös tűzvész rágja szerte
telhetetlen gigájuk éhínségét,
életvíz forrását szentségtelen
hamvaikon élesztve fel...

pőre kedélyek tükröződnek
örökbecsű guillotine-ként omolva
jelzéstelen emlékműbe ötvöződik
vétlen lelkek rovójegyeként...

percenkként ébrednek és alszanak
a hegeket perzselő napok:
ma enyészet szúrja át a szíveket,
de másnap ismét a mára ébrednek.

Tél-tündér

Álmosan kavarogó ködfüggönyt
harmatozik a hajnal
vörhenyes pillantásától
a város szívében
egyenletesen rohanó folyam.

Szintelen, hús vizén
múltba révedő zefír
a fényárban úszó tündérek
önfeledt szórakozásában
tűz-fagyos táncra kél.

Hallod örömteli kacajuk
a jégvirágok álomittas,
mámorító sóhajában,
örömkönnyeket hullatva
törékeny szirmukon.

Látod légies alakjukat
tovaillanni a virradó nap
jegesen cirógató sugarain,
igéző mosolyukat
az őrjöngő téli
szerelmes megvalósulásban.

Záró lenyomat

Hűvös szobában fekszem mezítelen,
felém ordító vehemens falak,
fátyolos pilláim merev tükrében
képekben zajos rőt folyam.

Élvezettel pingált, mániákus fájdalom
fagyott rémülettel siklik sejtemig,
forrón ragadós, szirupos illatával
odatapad bőrömre, cirógat hajnalig.

Egyhangú fény sejlik roskatag fugák közén,
meg sem mozdul tetemem, választalan,
haragos szél vonít életem rőt bércén,
dermedt szenvtelenné váltan vigasztalan.

Vérvörös vászonképen megfagyott holttest,
sivár szobában vérrel mázolt, izzó falak,
épphogy-száradt vászon rongyos kereten,
féktelen búbánattal a pucér test felé vonyítanak.

A parketta langyos, ragadós, szirupos illata
körülölel, egy alkotó záró lenyomata.

Esthomályi csendélet

Az alászálló hópihék berke
káprázatos fátylat varázsol elém,
melyen keresztül a valóság jelene
még messzebbről propagálja létezését
a kárhozat tüzes sodrásából.

Valamelyik hópelyhecske tétován,
szelíden ér a meleg talajra,
felengedve távozott a világból,
csak a fagyot és a forróságot
észlelhette, élhette a boldogságból...

észlelhette végzetes semmiségét,
mégis remélt, hisz remélni akart,
hogy létezik szerelem, testvériség,
jóság és gonoszság, gyengeség és impérium,
létezni akart, egzisztálni akart...

recsegve töri meg a nyugalmat
tipegésem nesze az aszfalton,
otthonom irányába ballagok,
hideg van, szél öleli tetememet...
tűnődve merednek pilláim a holdvilágra,

halovány fényárt hint a fagyott útra,
ragyog a környék, megszűnik az idő,
majd újraindul, apró hópihe aláhull,
táncolva ereszkedik a múlt és a jövő
festői, szétfolyó peremei közé...

már földöntúli forgataggal
hadakozva tántorgok a falba,
mely jókorákat taszajt rajtam,
igyekszik rávenni a megfutamodásra,
és úgy vélem, hogy sikere van.

Világtalan, süketen és hallgatagon

Végzetes csókot lehelnek
fagyos csillagsugarak
a jégvirágok nyargaló szirmaira,
csöndesen potyogtatva harmatcseppeket,
keserűségben duzzadt sóhajok
fakadnak olvadó berken.

Fekete madárdal nyekereg
tébolyult szellők szárnyain,
álmos falevelek hullnak,
fürkészően bámulva a világra...

Messzeségben meg-megmoccan a föld,
haragosan mordulva
hányja-veti szerte parazitáit:
élet és halál akar
időről időre újjászületést,
egymástól tépve el martalékokat...

A csillagok fagyos fényében
árnyakat kutat a romlott,-
súlytalan lelkekben,
és vért ontani kész a kéz,
‘mely a bölcsőt ringatta...

Kétkedően őgyeleg a halandó,
lelvén igaztalan válaszokat
nem létező kérdésekre,
lubickolva tulajdon szutykában,
gyűjtöget egyre s másra mocskokat,
világtalan, süketen és hallgatagon...

De már nem eseng kegyelemért,
cipeli a lelkére rótt súlyos terhet,
látnak pillái,
hallanak cimpái,
ajkai jeges lehelettel nyögnek
bele a végtelen sötét éjszakába…

Világtalan, süketen és hallgatagon...
Ajkai jeges lehelettel nyögnek…
Jégvárában pihen csillagfény-szigeten…

Árnyfal

Érzékeltem temérdek zavartalan évet,
omladozó falaimon a Napvirág önfeledten
kergette a hencegő árnyakat,
és dermesztő, fagyos éjszakákon
a Holdkorong sziporkázó udvarában
találtam zavartalan nyugodalmam.

Oltalmaztam és vigyáztam
a régmúlt kérkedő dicsőségét,
a gyönyör-pillanatok utópiáit,
a következő kor reménységét.

Itt szobrozok ma is mozdulatlan.
Önérzetes falaim megcsócsálta
a vészjóslóan hanyag idő,
a Napvirág és a Holdkorong
azúr csillagtakaróba burkolózott,
árnyfalamra láthatatlan fátylat húzott...

Körbeszőtt védelmező varázzsal,
hogy halandó ne érinthessen ujjával,
így egy kósza lélek sem létezhet,
kinek elméje emlékeket idézne...

Árnyéktünemény

Szótlan, lengő, kísérő rémkép
kitépáz gondolatmenetemből.
Örök éjben párom, bizarr társ,
rejtelmes, hangtalan tájék.

Ha vesztegelek, ő is mozdulatlan,
fancsali szobor, újszerű,
s tipegésemmel együtt oson
csöndben, a parkban.

Csillagtavirózsák virulnak a menny vizén,
Holdsarló nyes egy csokrétára valót,
leveti nekem, kezembe hull. Vibráló
fényességben mímel szellemem, gigantikus
másom a tűzfalon.

Velem van örökké, egyvégtében,
előretör, terjeszkedik, szűz utakon,
tetem nélkül az anyagon.
Ha nem érzékelném, nem is létezhetnék,
Csak mint földöntúli árnyéktünemény.

’Míg láncom el nem szakad

Görcsösen ragadom a létem,
mint gyenge láncot, 'mely mérhetetlen,
s hajtom az ismeretlen felé,
mert jámbor nyájam szavad éhezé.
Tudom, ha akarom, cselekedhetem,
ha a szándék a szeretetem,
hisz' a lánc körbeérné planétám,
ha picit hosszabbra nyújtanám,
de így alázuhan apránként
és elinal a nihilbe.

Odébbálltál, védelmezett a hasadék
s elmém feslik, vajon meddig szakad még?
Lázas szemem odatekint néha,
s ajkam már nem is nyílik, szótlan.
S ujjaim helyett fénynyalábok súrolnak, ó, hányan,
s hozzád simulnak bátran, oly’ finoman;

gyöngéden megragadom létem,
mint acélos bilincset, 'mely időtlen,
s kormányzom az ismeretlen felé,
mert jámbor nyájam szavad éhezé.
Tudom, ha akarom, cselekedhetem,
ha nem tép szét a vakrémület,
s láncomat gyorsan elvetem -

ladikban csörren föl a csöndben,
s evickél vele a tömény ködfüggönyben...
hol téged is megtalállak,
hol a képzelet igazság válhat,
hol elme helyett szív munkál
egy levelet, melyet te róttál
belém cseppekkel, mikor szipogtál...
és megnyugszik álom-életem,
tovább képzelgek, s az óceánon
megtört gyászos ladikom
- mert valóban most lesz jó nagyon -
hisz’ egy időre vízpartra vethetem
és a vasmacskám mélyen eltemethetem,
’míg láncom el nem szakad,
s 'míg fényár öleli csillagomat.

Bűnhődés

Mély-sötét űrben bolyong
szétszóródott lelked,
utadon körbe-körbe vezet
a félelem, mely markolja-tépi,
dermedt, csontos kezed.



Fény… köd-takaró alá rejtőzik,
sugara árnyék-testet ölt,
öntudatlan elmédbe képeket
vetít, élvezettel hazudja,
életed boldog másodperceit.

Vakon kutatod szabadságod
kapuját, miközben
orcádat tövisek hántják,
vérfolyó csordogál némán,
a rémület hangtalan visolyán.

Üresen nyargal képzeleted,
fagyott életed határán, hol
bűn a vágyakozás, vétek az érzés,
szerelmet is csak a balga remél,
hol elhitették veled…

értéktelen életed temetni szükséges.

Kreáció

Erőtől puffadt omló tetemem,
sárból alkotott izmai,
mennyei esővízzel vegyítem
elmémbe sivár gondolataim.

Színtelen víztükör bazsalyog,
szemlél igéző tekintettel,
megélt jövőm susog
fülembe gyászos reményeket.

Szétárad ártatlan pillantásom,
bestiális kacagássá kreálják
azonosíthatatlan érzelmek...
újra és újra enyészet.

Gránittá keményült hatalmam
nyüstöli az indulatos szerelem,
iszonytól villódzik szakadatlan,
felidézve létrejöttömet.

Aprónyi porszemmé cseperedtem,
hullámverés bércein és sírjain
létrehozva jó és rossz teremtőket,
hogy megáldassék gyötrődésem...

Ám az önös emlékeim által létesített
védő szellem elpusztíthatatlan,
előtte valék, vagy lehetek,
hogy minduntalan leromboltassak.

Groteszk

Lidércek settenkednek a falakon,
megannyi időtlennek vélt szerelem,
pillák bűbájos örvénye
von háborgó mélységbe,
égetve testeket tisztító máglyákon.

Eltorzult kép sziporkázik szívedben,
visszatartott vágyak s érzések,
színek tajtékzó farsangi bálja,
szaporáz végtelen dallamára,
szétroncsolt elhaló atmoszférára.

Idegen hatalom őrjöng véredben,
matat zaklatott életedben,
zsarnoki karmok dzsungele
verekedik veszted igényelve,
faggyúvá olvadt átkokon.

Hét gyertya lángja lehel forró csókot orcádra,
sercegésük visszhangzik a csöndben,
egy vesztegel csak vakon kárörvendve -
kacarászik fénytársai halálán...
Jajveszékelésüket bárcsak ne hallanám.