Tél-tündér

Álmosan kavarogó ködfüggönyt
harmatozik a hajnal
vörhenyes pillantásától
a város szívében
egyenletesen rohanó folyam.

Szintelen, hús vizén
múltba révedő zefír
a fényárban úszó tündérek
önfeledt szórakozásában
tűz-fagyos táncra kél.

Hallod örömteli kacajuk
a jégvirágok álomittas,
mámorító sóhajában,
örömkönnyeket hullatva
törékeny szirmukon.

Látod légies alakjukat
tovaillanni a virradó nap
jegesen cirógató sugarain,
igéző mosolyukat
az őrjöngő téli
szerelmes megvalósulásban.

Záró lenyomat

Hűvös szobában fekszem mezítelen,
felém ordító vehemens falak,
fátyolos pilláim merev tükrében
képekben zajos rőt folyam.

Élvezettel pingált, mániákus fájdalom
fagyott rémülettel siklik sejtemig,
forrón ragadós, szirupos illatával
odatapad bőrömre, cirógat hajnalig.

Egyhangú fény sejlik roskatag fugák közén,
meg sem mozdul tetemem, választalan,
haragos szél vonít életem rőt bércén,
dermedt szenvtelenné váltan vigasztalan.

Vérvörös vászonképen megfagyott holttest,
sivár szobában vérrel mázolt, izzó falak,
épphogy-száradt vászon rongyos kereten,
féktelen búbánattal a pucér test felé vonyítanak.

A parketta langyos, ragadós, szirupos illata
körülölel, egy alkotó záró lenyomata.

Esthomályi csendélet

Az alászálló hópihék berke
káprázatos fátylat varázsol elém,
melyen keresztül a valóság jelene
még messzebbről propagálja létezését
a kárhozat tüzes sodrásából.

Valamelyik hópelyhecske tétován,
szelíden ér a meleg talajra,
felengedve távozott a világból,
csak a fagyot és a forróságot
észlelhette, élhette a boldogságból...

észlelhette végzetes semmiségét,
mégis remélt, hisz remélni akart,
hogy létezik szerelem, testvériség,
jóság és gonoszság, gyengeség és impérium,
létezni akart, egzisztálni akart...

recsegve töri meg a nyugalmat
tipegésem nesze az aszfalton,
otthonom irányába ballagok,
hideg van, szél öleli tetememet...
tűnődve merednek pilláim a holdvilágra,

halovány fényárt hint a fagyott útra,
ragyog a környék, megszűnik az idő,
majd újraindul, apró hópihe aláhull,
táncolva ereszkedik a múlt és a jövő
festői, szétfolyó peremei közé...

már földöntúli forgataggal
hadakozva tántorgok a falba,
mely jókorákat taszajt rajtam,
igyekszik rávenni a megfutamodásra,
és úgy vélem, hogy sikere van.

Világtalan, süketen és hallgatagon

Végzetes csókot lehelnek
fagyos csillagsugarak
a jégvirágok nyargaló szirmaira,
csöndesen potyogtatva harmatcseppeket,
keserűségben duzzadt sóhajok
fakadnak olvadó berken.

Fekete madárdal nyekereg
tébolyult szellők szárnyain,
álmos falevelek hullnak,
fürkészően bámulva a világra...

Messzeségben meg-megmoccan a föld,
haragosan mordulva
hányja-veti szerte parazitáit:
élet és halál akar
időről időre újjászületést,
egymástól tépve el martalékokat...

A csillagok fagyos fényében
árnyakat kutat a romlott,-
súlytalan lelkekben,
és vért ontani kész a kéz,
‘mely a bölcsőt ringatta...

Kétkedően őgyeleg a halandó,
lelvén igaztalan válaszokat
nem létező kérdésekre,
lubickolva tulajdon szutykában,
gyűjtöget egyre s másra mocskokat,
világtalan, süketen és hallgatagon...

De már nem eseng kegyelemért,
cipeli a lelkére rótt súlyos terhet,
látnak pillái,
hallanak cimpái,
ajkai jeges lehelettel nyögnek
bele a végtelen sötét éjszakába…

Világtalan, süketen és hallgatagon...
Ajkai jeges lehelettel nyögnek…
Jégvárában pihen csillagfény-szigeten…

Árnyfal

Érzékeltem temérdek zavartalan évet,
omladozó falaimon a Napvirág önfeledten
kergette a hencegő árnyakat,
és dermesztő, fagyos éjszakákon
a Holdkorong sziporkázó udvarában
találtam zavartalan nyugodalmam.

Oltalmaztam és vigyáztam
a régmúlt kérkedő dicsőségét,
a gyönyör-pillanatok utópiáit,
a következő kor reménységét.

Itt szobrozok ma is mozdulatlan.
Önérzetes falaim megcsócsálta
a vészjóslóan hanyag idő,
a Napvirág és a Holdkorong
azúr csillagtakaróba burkolózott,
árnyfalamra láthatatlan fátylat húzott...

Körbeszőtt védelmező varázzsal,
hogy halandó ne érinthessen ujjával,
így egy kósza lélek sem létezhet,
kinek elméje emlékeket idézne...

Árnyéktünemény

Szótlan, lengő, kísérő rémkép
kitépáz gondolatmenetemből.
Örök éjben párom, bizarr társ,
rejtelmes, hangtalan tájék.

Ha vesztegelek, ő is mozdulatlan,
fancsali szobor, újszerű,
s tipegésemmel együtt oson
csöndben, a parkban.

Csillagtavirózsák virulnak a menny vizén,
Holdsarló nyes egy csokrétára valót,
leveti nekem, kezembe hull. Vibráló
fényességben mímel szellemem, gigantikus
másom a tűzfalon.

Velem van örökké, egyvégtében,
előretör, terjeszkedik, szűz utakon,
tetem nélkül az anyagon.
Ha nem érzékelném, nem is létezhetnék,
Csak mint földöntúli árnyéktünemény.

Egyetlen perc

Születésünkkel egyetlen percre érintkezik a múlt, a jelen és a jövő. Létünkkel önmagunkban vonszoljuk elődeink vetületét, a hétköznapok fordulatait, a múlt építőelemei visszamaradnak hátunk mögött, általunk világra jön a jövő időről - időre.

Születésünk egyetlen perce megtestesült szabadság, ‘melyet apránként az elfutó idő örvényében újra- és újra futóhomokként pergetünk ujjaink között, és amelyért valahány tétova lépésen túl – iparkodunk nem elbotlani, hasra esni arcostól – elmulasztunk harcolni. "Nem bírom" mantrázzuk, győzködve önmagunk, hogy az aláhulló eszményeinket sehogy sem hurcolhatjuk ide a mába.

Születésünk egyetlen percében bódító érzelem ölel körbe minket. Szüleink, szeretteink önérzetes, ragyogó pillantása vetül ránk. Védelmező szeretettel csordult ölelése a világnak, ám karjai lassacskán zord, szorongató láncokat ránt körénk, ‘melyből időnként játszva, máskor komoly sebeket szakítva szabadulhatunk. Önszántából vállalt tömlöcökben, piciny ablakokon át, a szabadság határtalan mennyboltjáról pusztán egy-egy sápadt fénynyaláb tolakodik.

Születésünk egyetlen percében elemi sóhajtásunk zokogásba torkollik. Vajon örvendezés, vagy a keserűség lehelete hagyja el első ízben védtelen tetemünk?! Vajon múló létünkben a jelen gyönyörének újraélése ösztönöz bennünket, vagy az egybeforrt mártíromság elkerülése ad tartalmat halálig tartó ütközetünknek?!...

’Míg láncom el nem szakad

Görcsösen ragadom a létem,
mint gyenge láncot, 'mely mérhetetlen,
s hajtom az ismeretlen felé,
mert jámbor nyájam szavad éhezé.
Tudom, ha akarom, cselekedhetem,
ha a szándék a szeretetem,
hisz' a lánc körbeérné planétám,
ha picit hosszabbra nyújtanám,
de így alázuhan apránként
és elinal a nihilbe.

Odébbálltál, védelmezett a hasadék
s elmém feslik, vajon meddig szakad még?
Lázas szemem odatekint néha,
s ajkam már nem is nyílik, szótlan.
S ujjaim helyett fénynyalábok súrolnak, ó, hányan,
s hozzád simulnak bátran, oly’ finoman;

gyöngéden megragadom létem,
mint acélos bilincset, 'mely időtlen,
s kormányzom az ismeretlen felé,
mert jámbor nyájam szavad éhezé.
Tudom, ha akarom, cselekedhetem,
ha nem tép szét a vakrémület,
s láncomat gyorsan elvetem -

ladikban csörren föl a csöndben,
s evickél vele a tömény ködfüggönyben...
hol téged is megtalállak,
hol a képzelet igazság válhat,
hol elme helyett szív munkál
egy levelet, melyet te róttál
belém cseppekkel, mikor szipogtál...
és megnyugszik álom-életem,
tovább képzelgek, s az óceánon
megtört gyászos ladikom
- mert valóban most lesz jó nagyon -
hisz’ egy időre vízpartra vethetem
és a vasmacskám mélyen eltemethetem,
’míg láncom el nem szakad,
s 'míg fényár öleli csillagomat.