Oh, igen. Álmodom. Nesztelen zajjal hálózom körbe tetemem.
A lelkemben elhatalmasodó csönd lármája ellepi szobánk falait, átnyúlnak a téglafalak külső felületén, átlibben a balkon szomszédos erdő fái közé. Ez a csönd egyre-másra özönlik belőlem ezerféle irányba.
Nézek, fülelek, érzékelek, jelen vagyok, elmémben Veled létezem. Kívánom ezt a csöndet, kutatlak mindenhol, hogy végre ismét rád találjalak.
De, ha rád találok, hol kezdhetném, hogy képes legyek elmondani végtelenül boldog vagyok?!
Elmesélem éjszakáim, mikor hamarjában elcsöndesedett az eső kopogása és kuncogtak az üde illatok. Ölelkezve sétáltunk fák alatt az ösvényen, időtlen, boldogan. Éjszaka szunnyadni sem engedett az örömöm, somolyogva gondoltam Rád.
Elmúlt a félelem, a magány, nyugodtan szuszogok Veled. Bízhatok bennem, kikiabálhatom immár: szeretlek - de annál inkább önmagamért élek.
Elmúlt a pirkadatok, nappalok szenvtelen jókedve, mert tudom, csókjaidból sosem elég. Már nem mélázom, csak érzem a szédítő körforgást, mámort, zuhanást Feléd. A zöldellően égbe kúszó fák közé kiabálom: szerelmesen is sajátomé vagyok, hát mitől
rettegtem ennyire én?!
