Káosz és kétségbeesés munkálkodik bennem hosszú hónapok óta... Ostoba érzelmek játszanak orosz rulettet halántékom körül. Már nem tudom, mi az igaz, mi az álságos hazugság. Szavak jönnek sebesen száguldva, akár az expressz vonat. Megállíthatatlanul szakítja darabokra a sínek közé zuhant áldozatát. Győzködi a holtat, hogy az ő hibája. Elmebeteg elméjének köszönheti a fájdalmat, a véget. Elmebeteg, őrült, eszement! Mily hatalmas szavak ezek… lassan végül megértem jelentésüket. Elme játék minden - mondják… a lélek gyötrelme és a szív bánata. Élettelenül fuldoklom a magány fekete tengerében örvénylő, magába szippantó sűrű nihiljében. Távolban kongnak halkan üres kiáltások. Hallom-értem tartalmukat, homályos tenyerek árnya nyúl felém segítséget ígérve. Erőtlen kapálózom szorításukért – hiába. Megérint bársonyos íve, majd torkon ragadnak ujjai, s fejem csobban a vízben.
Halkan búgó suttogó kuncogások élvezkednek vádolón-, ítéletet hirdetve:
„Elmédben súlyos a kór, büntetésed száműzetés, nem pillanthatnak rád szemek, melyek megvakulnak tekinteted sivatagában. Nem érinthetnek kezek, hiszen bőröd gennyes sebeket éget, mar, tép álnokul… Ahogy lelked is romlott, kínt és szenvedést érdemel, sötét, jeges űrben, míg meg nem változik.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése