Üvöltsetek mind,
ti lélekbe zárt fájdalmak,
üvöltsetek, hogy a megtört test
tudatlanul zuhanjon a földre.
Gyertek hozzám,
örjöngő-dübörgő vihartól tépázott tengerek,
gyertek, hogy a halott tengerészek
fájó emlékével mossatok el
egy szívet tépő bánatot.
Tomboljatok örvénytben kavargó
fekete fellegek,
tomboljatok, hogy a pokol tüzéhez hasonló,
minden érzést elégető magányt,
betonra koppanó jéggel oltsa el könnyetek.
Omoljatok le,
ti roppant erővel zúduló kövek,
omoljatok, hogy az öntudat kétes útjait
nehéz sziklákkal temessétek el.
Csapjatok le az égből
pusztítást hozó villámok,
csapjatok le,
hogy az élet ösvényén eltévedt lélek
láthassa: van nagyobb pusztítás,
önmaga pusztításán túl,
s hogy az erőtök, mely fájdalmat okoz,
egy idő után emlékké szürkül el,
s az idő segítségére bízva magát
erőt merít,
hogy feltámassza halottat színlelő
üres szívét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése