Tél-tündér

Álmosan kavarogó ködfüggönyt
harmatozik a hajnal
vörhenyes pillantásától
a város szívében
egyenletesen rohanó folyam.

Szintelen, hús vizén
múltba révedő zefír
a fényárban úszó tündérek
önfeledt szórakozásában
tűz-fagyos táncra kél.

Hallod örömteli kacajuk
a jégvirágok álomittas,
mámorító sóhajában,
örömkönnyeket hullatva
törékeny szirmukon.

Látod légies alakjukat
tovaillanni a virradó nap
jegesen cirógató sugarain,
igéző mosolyukat
az őrjöngő téli
szerelmes megvalósulásban.

Záró lenyomat

Hűvös szobában fekszem mezítelen,
felém ordító vehemens falak,
fátyolos pilláim merev tükrében
képekben zajos rőt folyam.

Élvezettel pingált, mániákus fájdalom
fagyott rémülettel siklik sejtemig,
forrón ragadós, szirupos illatával
odatapad bőrömre, cirógat hajnalig.

Egyhangú fény sejlik roskatag fugák közén,
meg sem mozdul tetemem, választalan,
haragos szél vonít életem rőt bércén,
dermedt szenvtelenné váltan vigasztalan.

Vérvörös vászonképen megfagyott holttest,
sivár szobában vérrel mázolt, izzó falak,
épphogy-száradt vászon rongyos kereten,
féktelen búbánattal a pucér test felé vonyítanak.

A parketta langyos, ragadós, szirupos illata
körülölel, egy alkotó záró lenyomata.

Esthomályi csendélet

Az alászálló hópihék berke
káprázatos fátylat varázsol elém,
melyen keresztül a valóság jelene
még messzebbről propagálja létezését
a kárhozat tüzes sodrásából.

Valamelyik hópelyhecske tétován,
szelíden ér a meleg talajra,
felengedve távozott a világból,
csak a fagyot és a forróságot
észlelhette, élhette a boldogságból...

észlelhette végzetes semmiségét,
mégis remélt, hisz remélni akart,
hogy létezik szerelem, testvériség,
jóság és gonoszság, gyengeség és impérium,
létezni akart, egzisztálni akart...

recsegve töri meg a nyugalmat
tipegésem nesze az aszfalton,
otthonom irányába ballagok,
hideg van, szél öleli tetememet...
tűnődve merednek pilláim a holdvilágra,

halovány fényárt hint a fagyott útra,
ragyog a környék, megszűnik az idő,
majd újraindul, apró hópihe aláhull,
táncolva ereszkedik a múlt és a jövő
festői, szétfolyó peremei közé...

már földöntúli forgataggal
hadakozva tántorgok a falba,
mely jókorákat taszajt rajtam,
igyekszik rávenni a megfutamodásra,
és úgy vélem, hogy sikere van.