Hosszú levél – 1. rész

Kedves Barátom!

Elkezdem írni ezt a magam kereső,
magam vizslató levelemet Veled beszélgetően, valószínűleg össze-vissza keringve
és akadozva, félbehagyva és újrakezdésekkel tovább szövögetve a sorokat, hogy
vajh’ mire jutok a homályos belső tájaimon, mire találok rá a most még szinte
semmit sem tudó feszüléseimben ott, ahol valóban mocorog valami…, ott, ahol
teljes egész most még a csönd, a szótlan-néma hallgatás, a születésnek
fogantatás utáni rezzenése van csupán, de amiről még semmi fogalmam sincs, csupán
egy egészen parányi bizsergés…, - ott, ahol én még csak alig valami rebbenésekre
pislantottam rá pihe-könnyű pillanatok ritka borzongásaiban, remegéseiben, de
még nem gondolva semmire, se jóra, se rosszra, se arra, hogy egyáltalán fel kellene
figyelnem arra, ami nehéz és súlyos és kőkemény és ős-igaz és határtalan és időtlen
és még mi minden van, jön ébred, szakad, hasad és létezik, vár idebenn…!? – ott,
ahol én még csak magam előtt rejtve-adva voltam…, - - - ott Te rám néztél és
azt kérdezted, hogy mi ez a szomorúság a szemedben…?

Meghökkentem…, egy mélyet lélegző percig rád csodálkoztam
úgy, hogy közben magamba is beleborzongtam a váratlanul ért, szinte határokon
túlról jött szavaidtól…, - aztán Rád mosolyogva azt mondtam, hogy semmi…,
hogy nincs bennem szomorúság… „de van…” –mondtad olyan határozottan,
hogy attól megint meglepődtem, és már hiába csóváltam a fejem mosolyogva,
nem volt mit tennem, a kérdésed az én kérdésemmé lett egyre mélyebbre bújva
bennem,… és azóta szinte nem ereszt el egyetlen percre sem…, - és oly
szépen, oly finoman, oly békés-csöndesen néz rám, ahogyan én nézek szembe vele…

Most már tudom, hogy jó ideje várakozott ennek a „mi ez a szomorúságnak”
a figyelme rajtam, hiszen én magam annyi mással voltam foglalt és
elmerült mostanában, hogy még csak eszembe sem jutott visszafigyelni…, a
ritka pillanatok borzongásait nem vettem komolyan, elhessegettem azzal, hogy
nyári hangulatok, fáradtság, de valójában csinálom a dogom az Őseimmel, a Testvéreimmel, a Barátaimmal, a Blogommal, a Levelekkel és a Munkahelyemmel…
s közben nem vettem észre, talán óvakodva tőle, hogy Az Történik
velem, amitől a tekintetemben már ott van a szomorúság…

„ Mi ez a szomorúság a szemedben?”

Tegnapelőtt, a vasárnap esti sétám alatt már világossá
lett számomra, hogy az, amit Te észrevettél nálam az sokkal több,
mint valami átfutó árny, borús hangulat, fancsali kedv vagy hétköznapi bánat.
Azt A Történetet láttad meg bennem, ami most kezdődik és neve:
SZOMORÚSÁG…, de aminek szimbolikája ez esetben egészen más, mint
amit takar… Még nem tudom, egyáltalán nem tudom, mit jelent ez; de tudom, hogy Történik,
hogy nehéz, hogy kőkemény hogy súlyos, hogy határtalan és felemelő…

Meg kell fejtenem. S mert Kedves Barátom Te vetted észre,
s mert Te szóltál róla nekem, ezért a vasárnap esti sétámon elhatároztam,
hogy Veled beszélgetve járok utána annak, amivel szembe kell néznem,
hogy magam is lássam a magam szemében azt, amit Te láttál, s hogy megértsem
ezt a világra ébredő SZOMORÚSÁGOT…

Kedves Barátom köszönöm… Ígérem Neked és mindenkinek
és magamnak, hogy e most megírt bevezető után folytatni fogom ezt a levelet,
s addig írom majd, amíg világossá nem lesz A Történet
mindannyiunk számára…

Mert azt is tudom már, hogy mindebben nem csak rólam van szó,
hanem sokunkról…

Jó éjszakát!