Bűnhődés

Mély-sötét űrben bolyong
szétszóródott lelked,
utadon körbe-körbe vezet
a félelem, mely markolja-tépi,
dermedt, csontos kezed.



Fény… köd-takaró alá rejtőzik,
sugara árnyék-testet ölt,
öntudatlan elmédbe képeket
vetít, élvezettel hazudja,
életed boldog másodperceit.

Vakon kutatod szabadságod
kapuját, miközben
orcádat tövisek hántják,
vérfolyó csordogál némán,
a rémület hangtalan visolyán.

Üresen nyargal képzeleted,
fagyott életed határán, hol
bűn a vágyakozás, vétek az érzés,
szerelmet is csak a balga remél,
hol elhitették veled…

értéktelen életed temetni szükséges.

Kreáció

Erőtől puffadt omló tetemem,
sárból alkotott izmai,
mennyei esővízzel vegyítem
elmémbe sivár gondolataim.

Színtelen víztükör bazsalyog,
szemlél igéző tekintettel,
megélt jövőm susog
fülembe gyászos reményeket.

Szétárad ártatlan pillantásom,
bestiális kacagássá kreálják
azonosíthatatlan érzelmek...
újra és újra enyészet.

Gránittá keményült hatalmam
nyüstöli az indulatos szerelem,
iszonytól villódzik szakadatlan,
felidézve létrejöttömet.

Aprónyi porszemmé cseperedtem,
hullámverés bércein és sírjain
létrehozva jó és rossz teremtőket,
hogy megáldassék gyötrődésem...

Ám az önös emlékeim által létesített
védő szellem elpusztíthatatlan,
előtte valék, vagy lehetek,
hogy minduntalan leromboltassak.

Groteszk

Lidércek settenkednek a falakon,
megannyi időtlennek vélt szerelem,
pillák bűbájos örvénye
von háborgó mélységbe,
égetve testeket tisztító máglyákon.

Eltorzult kép sziporkázik szívedben,
visszatartott vágyak s érzések,
színek tajtékzó farsangi bálja,
szaporáz végtelen dallamára,
szétroncsolt elhaló atmoszférára.

Idegen hatalom őrjöng véredben,
matat zaklatott életedben,
zsarnoki karmok dzsungele
verekedik veszted igényelve,
faggyúvá olvadt átkokon.

Hét gyertya lángja lehel forró csókot orcádra,
sercegésük visszhangzik a csöndben,
egy vesztegel csak vakon kárörvendve -
kacarászik fénytársai halálán...
Jajveszékelésüket bárcsak ne hallanám.

Lyukadozik mezítelen lelked

Észleltél már magadban földrengést -
Mikor poshadttá változik a csönd?
Rázkódik benned összetört lényed -
Érzed, miként lyukadozik mezítelen lelked?

Szétázik szenvedélyed a viharban -
Fanyar harangszó pusztul mennyei kárpiton!
Zubog a csönd! - Letarolt vágyálom...
Bilincs füzérében fogódzkodom.

Az idő fogságában létezel.
Forog a film! - Eloldalog a fájdalom...
De hátramarad léted tánca,
Remegő melódia repít az árvaságba.

Föltámad a szutykos öröm!
Kacajának szirma semmibe hull.
Tüzet szór sebesült lelked fuvallata -
Vakító káprázat messzire sodorja.

Álom-szonett

1.
Jer, ó, ábrándból szőtt vágyálom,
csillapítsd vadregényes szíverőm...
jer, mert kínsorsot mímelőn
tények hóbortos táncát ropom.

Repülj... míg ocsúdni nem vágyom;
s megannyi új kitárulkozás során
színpompád viruljon tovább.

2.
Színpompád viruljon tovább,
míg aláhulló szirom-lelkem,
s éjvirágom meg nem lelem
kárhozottak borzongató udvarán.

Repülj... illatvirágod borítson
édes mézbe oltva, íz-parány,
légy messze sejlő tünemény.

3.
Légy messze sejlő tünemény,
meztelen parázs a lángködben,
árnyak lebbenése, ha fűz eközben
tűznyelv szörnye, ezer-valahány.

Repülj... láván, hol fémsavót okád
a föld, s míg ő izzó kánon,
szárnyalj velem lázkormoránon.

4.
Szárnyalj velem lázkormoránon,
tarka berkek ágyása fölött,
hol szárnytalan éjjel villongott,
mert vágyát a sötétségnek szánom.

Repülj... mit vélsz látni, égnek jelezd,
s csak himbálózzál holdeső ágakon,
repülj... mert ez mindenik valóságom.

5.
Repülj... mert ez mindenik valóságom,
s a valóság vágyódva szép,
mert életutam sok-sok mozaikkép,
nem fénytelen emlékláncok.

Repülj... szárnyalj át mennyszobákon,
létezz élő szövetekből - vérző alkotó,
homokból lelket álmodó.

6.
Homokból lelket álmodó,
halált sosem figyelve zihálok
míg elhagynak a világok
semmiből magvakat alkotón.

Repülj... pehely rémekkel rángok,
szédítő csillogásba alvadón,
homokból lelket álmodó!

7.
Jer, ó, szívemnek szárnyosztón,
sodorjanak homályló tündérek
és dúdoljon zengő karének
édeni dalocskát, hol hullámzik a tó.

Repülj... röptöd oly megható,
míg létezem, ámulva csodálom,
jer, ó, vágyakból szőtt álom!

Álom-glória.

Jer, ó, vágyakból szőtt álom,
színpompád viruljon tovább,
légy messze sejlő tünemény...
szárnyalj velem lázkormoránon.

Repülj... mert ez mindenik valóságom
homokból lelket álmodó,
jer, ó, szívemnek szárnyosztó!

Vágyhozó

Én, mint éjjeli fény,
toporogtam a parton, szótlan.
A csobogás, ezüst vágyak
érzéklete, bánatom: ó, merre vagy?!
Ez ijesztő, e szót
suttogja szívem, a kínt,
hogy ölelj ismét,
Te, mohó vágyhozó!



Idomult, tajtékzott a folyó,
ezüstje lelkemre simult.
Búgva hányta a jó
emléked, mint ádáz fenevad.
Ez ijesztő, e szót
suttogja szívem, a kínt,
hogy ölelj ismét,
Te, mohó vágyhozó!



S alkonyatba fulladt a táj,
árnyak szóródtak újra szét.
Csak én észleltem, hogy fáj,
s hiányod építkezik szanaszét.
Ez ijesztő, e szót
suttogja szívem, a kínt,
hogy ölelj ismét,
Te, mohó vágyhozó!

Sors-esély

Fájdalomból kizokogott gyötrelem,
esztendőkből elsuhant remény,
holdsugárban fürdőző téli fény,
feketébe öltözött sors-esély;


Hangtalan rettegek…


Vágyakat vigyázó Tündék,
ezerfelé inaló szeszély,
szenvedélyben rejtőző szerelem,
göröngyös utakon elvezet;


Szeretetben létezem…


Hódolatban sújtó ostorok,
rejtelemben tenyésző erény,
pszichében virágzó bölcselet,
fohászba fojtott könyörgés;


Gyötrődésben érek…

Időtlenség

Fáradtan evickél az idő,
szenderedő nap-virág sugarai
fel-felcsillanó pillanatok mámorában.

Elmém össze-vissza közlekedik,
mindössze az időtlenség lohol
tova, a zsúfolt ábrándokon.


Pilláim bágyadtan le-lezáródva
merengnek a vörhenyes horizonton,
borzongón érzelmeimbe gubózva.

Fanyalogva árnyékba húzódnak
a sok mindent megélő tárgyak,
s csillagos köntösbe bújik az égbolt...

Karjaidban hever remegő testem,
érintésedtől serken a vágy
izzó ölelésed után:

egyszerre zihál a szív,
egyszerre öröm a sóhaj -
szenvedélytől égő kalandokban.

Mély-sötét éjszaka

Fenyők sápadt-zöld tetején
gyászosan hunyorít
a hold fáradt tekintete,
didergő esőcseppek
félve lapulnak egymásba,
rejtélyes szikrákat hintve
a tohonya idő elé.


A völgy ködös karjaiban
mély-sötét subában,
zsúpfedeles viskók reszketnek,
apró ablakukban gunnyasztva
szaporáznak a homályló fények,
kéményeik gyászos füstöt lihegnek
a pislákoló csillagok szemébe.

Néptelen ködfátylas utakon
tétova léptek koppanva
sodrónak tova a növekvő tócsában,
vonagló tetem vánszorog némán,
elméje gondolatban kiabál -

Üt, ostoroz, simogat s kényeztet
békét kötve háborút üzen…

S a nyugalmat szomjazó lélek,
hánykolódik a kétségbeesésben.

Lassacskán elnehezednek
az éj megfáradt lábai,
s a fények árnyékba költöznek,
csalogató szavak dúdolását
befogadó fülek hallgatják,
az aláhulló esőcseppek
egymást szelíden karolva,
szebb jövőről álmodnak.