Elmúlás

Utolsó nyári éjjel…
Már vártad az őszt figyelve.
Toporog a levegő bambán,
Fuvallat sem oson,
Csupán szótlan
Kötélvonásba fognak.

Ciripel a tücsök csapat,
Csöndes pihenőre vágyva.
Hold s Szaturnusz köröket lejt,
Mind közelebb úszik-kereng
Árny-fényáradatban.

Nyirkos levegő illata zubog,
Míg elkopik a bú s a bánat.
Ha a nyárból ősz dalol,
Avarszőnyegen bandukolsz...
Lábad alatt tipródik a múlt.

Árkot vájnak bőrödön a ráncok,
Arcodon mélabú a komorság,
Reszketeg-üveges pillantások
Kémlelik magasban a planétát
Akadálytalanul.

Szárnyakon

Magasan szárnyalsz
a fellegek között,
csak a szótlan magány
úszik szellemként
érzelmeid űzvén.

A határtalan tér
lángoló fáklyaként
perzseli fel jövődet,
napvirág kecsegteti
Ikaroszi lelkedet.

Életed tohonya
abroncsai nyikorogva,
összetörten megtorpannak,
s a változatlan fájdalmak
tüzébe elporladnak...

Ítéletet

Káosz és kétségbeesés munkálkodik bennem hosszú hónapok óta... Ostoba érzelmek játszanak orosz rulettet halántékom körül. Már nem tudom, mi az igaz, mi az álságos hazugság. Szavak jönnek sebesen száguldva, akár az expressz vonat. Megállíthatatlanul szakítja darabokra a sínek közé zuhant áldozatát. Győzködi a holtat, hogy az ő hibája. Elmebeteg elméjének köszönheti a fájdalmat, a véget. Elmebeteg, őrült, eszement! Mily hatalmas szavak ezek… lassan végül megértem jelentésüket. Elme játék minden - mondják… a lélek gyötrelme és a szív bánata. Élettelenül fuldoklom a magány fekete tengerében örvénylő, magába szippantó sűrű nihiljében. Távolban kongnak halkan üres kiáltások. Hallom-értem tartalmukat, homályos tenyerek árnya nyúl felém segítséget ígérve. Erőtlen kapálózom szorításukért – hiába. Megérint bársonyos íve, majd torkon ragadnak ujjai, s fejem csobban a vízben.
Halkan búgó suttogó kuncogások élvezkednek vádolón-, ítéletet hirdetve:
„Elmédben súlyos a kór, büntetésed száműzetés, nem pillanthatnak rád szemek, melyek megvakulnak tekinteted sivatagában. Nem érinthetnek kezek, hiszen bőröd gennyes sebeket éget, mar, tép álnokul… Ahogy lelked is romlott, kínt és szenvedést érdemel, sötét, jeges űrben, míg meg nem változik.”

Forgatag

Vulkánként tör fel
az éjsötét mélység
izzó teteméből
vöröslő alkonyat…
milliárd felcsillanó
föld-könnyet fecskendez
a szunnyadó világ haldokló
köd-fátyol szemére.

Ékessége elvakít,
minden kortya cseppjében
megnyugszik a pillanat,
s utat vág a egek tengerében;
forgataga eláraszt,
sodródsz haldokló gondolat,
remény-kéj forgatagában…

Emlék a mában

Elfelejtett gondolatok
kutatják tartalmukat
az elmulasztott válaszok
töredezett árnyékában.

Világra jöttél tollakban,
tárd szét szárnyaidat végre!
Repülj a fellegek kék tavában
vérvörös napvirág izzásában!

Szavak üvöltenek
határtalan kínnal…

Kérlek ne szepegj!
Kábító könnyeid tengerében
eltorzulnak az érzések…

Lángoló pillantásodban
pernyévé válnak szavaid ,-
éhes tüzek emésztik;
lelked tovaillanó
emlék-e mában,
míg el nem engedi kezed,
hogy feltámadj a jelen
jelenében…

Börtönöd rácsai

Mikor nyeglén felcsillannak a fények,
és irtózatos robajjal fölcsendül a zene,
a szív rettenve kalimpál magányában,
s a szertefoszlott szivárvány fekete színeiben,
hunyorognak bágyadtan a könnyező szemek.

Elindulnál semmibe vesző utakon,
de vissza-visszanézel a haldokló jelenbe,
mely mint üstökös hinti szét fájdalmát,
és falat épít börtönöd rácsai köré:
szorító szívvel leomlasz a földre,
tudod, e éhes-láng belülről fölemészt.

„Vitéz” vagy, tisztnek arctalan gyalog,
hátadon suhognak sűrű ostorcsapások,
húst szabdaló, vért kívánó lidércek halálod áhító,
szolgáló és megalázó és vallató és kínzó,
önmagad megtagadó, üres érzelmekre kényszerítő,
láthatatlan árnyak rabolják-pusztítják a lelked.

Gyötörnek éjjel, kínoznak nappal - véletlen akarattal,
menekülnél a balsors elől, de fogva tart a rémület:
rideg-mély ijesztő hangon vonyít érted,
felkutat, majd lelked aprítva vérzel bele
az előtted meggyalázottaktól izzó homokba.

Feltérdelsz, illúzióként tükröződik az elmúlás,
könyörögve kulcsolod kezed: kegyelmet,
esengve kegyelemet… várva, várva a véget,
hadd tekinthesd meg a túlvilági lét nyugalmát!
Ám a szikrázó fény elriasztja látomásod,
semmivé roskadsz, majd elsodor a fergeteg...

Megváltás sikolya

Csak egy árva pillantás az élet...
cselekedetünk súlya könnyen tovaszáll
az emlékek szivárvány ábrándján,
melyeket szívós elszántsággal hessegetnek
határtalannak remélt érzelmek,

és újra meg újra létrejönnek lelkek,
több száz esztendőbe gyilkolva célokat,
zaklatottan fürkészve a hasztalan okokat,
valónak vélt válaszokba eltemetnek
a zsarnoktól lopott gondolatok,

s vörös urnánk peremén
folydogál az éltető forrás,
kristályos vizében tündököl
a megváltás sikolya:

hit az egyetlen remény,
mely szertefoszlik
esendő áldozatában...

Vizek hátán

Könnyedén evickélsz a tenger
bizsergetetően bársonyos árjában,
minden vesződség nélkül,
átadva magad az ábrándok
habokat dédelgető karjának.

Sugárzó tűzgolyó izzó szemezése,
tüzes lándzsája üt lyukat szíveden,
elalélsz... zúgó habok ébresztenek
szellem-álmod őrjöngéseiből
felharsanó nimfák énekére.

Kétségbeesés viharzik feléd tutaján,
az árbochoz világtalan-siketre csomózva,
odalépsz hozzá a vizek hátán tipegve,
levered súlyait, hogy elolvadjon a fényben...
zord hörgéssel ront feléd a szél…

Hullámormok türemkednek az égbe,
melyeket pusztító tornádó vezet,
rémületed valós-szeretetről regél,
mely hitvány- pillanat foszlány,
s a lélek üregében mély fájdalom…

és végtelen csönd marad…
kiszáradt, el nem sírt könnyek…
számodra torz érzelem az öröm…

Hosszú levél – 7. rész

Talán mostanra érthetővé vált, miért is tekintek vissza erre a régmúlt emlék-töredékre.
A jelenlegi és az akkori töprengéseim közötti párhuzam csak látszólagos még akkor is,
ha szinte visszhangzó szavak, kifejezések jelennek meg a régebbi és mostani
soraim között, - ami számomra is meglepő és valamelyest megható is -,
de a lényegi különbség mindenestül alapvető és megrázóan óriási. Az idézet
napló-félémben megjelent Kicsi-Én viszont azóta kiteljesedettebben lett
fokról fokra az életemmé…
Az elmúlt fél év alatt az Ő közeledése felém láthatatlan, mégis tanulságos volt.
Először azt éreztem, hogy már nincs is távolság közöttünk, mert mellettem jön sétáimon…,
- azután volt egy pillanat, amikor nyakamba ugrott, felült a vállamra és úgy vitette magát
velem néhány rövid napig…, de ekkor sem fordult soha arccal felém…, - majd egyszerre
azt vettem észre, hogy mintha eltűnt volna… Lassanként jöttem rá, hogy azért nem látom,
mert már nem rajtam kívül van, hanem bennem foglalta el azt a helyét, amit el kellet hagynia
néhány évvel megszületésem után, úgy két évtizeddel ezelőtt…

Nos, azt hiszem most már te is érted Barátom, akit én a Kicsi-Énemnek
neveztem, nem más, mint akit a világra érkezésem után pár évvel el kellett vesztenem,
hogy megmaradhasson tisztának, bűntelennek, ösztönszerű tudással rendelkezve
a lényében rejlő teljességgel, amely Egy-Egészként kísért át engem emberi létem sötét
világába, ahol előbb még sok-sok mindenen keresztül kellett küzdenem magam,
mielőtt Ővele egyesülhettem… A halálom után mindenképp visszatért volna hozzám és
vállalt volna újra – bármiként is éltem itt a magam anyagi létezését, - de most már
kiérdemeltem Tőle, hogy velem van immár két hónap óta…

Eljutottam Szellem-Énem érettségének arra a fokára, ahol volt merszem és kellő
alázatom észrevenni és elhinni az Ő jelenlétét. A többi már a Kicsi-Énemen múlt…
már nem rejtegeti előlem a maga valóságát, - sőt… annyira visszamerészkedett
otromba én-magamhoz, hogy már egészen itt él velem…

Tegnapelőtt jelent meg ismét a két hét óta tartó csendes bennem rejtőzéséből kilépve…
Azt hittem, nem kapok levegőt. Elállt a lélegzetem egy rövidke percre… Kicsi alakja nagyobb
volt nálam… Ott állt előttem, arccal felém fordulva és túlvilági tekintetével a szemembe
nézve mosolygott…! Azután már azt sem tudtam megkülönböztetni, hogy melyikünk vagyok:
a harmincegy éves tétova, vagy a megszületésem pillanatának kicsinye… Néztük egymást és
lassan világossá lett, innentől kezdve már együtt fogunk átlépni azon a határon, ami itt van
közvetlen előttünk.

Ez hát az én Kicsi-Énem története, ami részben volt és ami jelenként létező. A megkezdett érteni-látni akarás vége után köszönhet be az, ami csöndesen várja az ébredésünket…

Ismét eltelt egy nap. Éjfélt is meghaladták az óramutatók. Lassan nyugovóra térek. Jó éjt Kedves Barátom…!

Alkonyat

Alkonyatkor lázasan figyelem
elhullajtott esztendőim hiányát...
finomkodó angyalok üdvözítenek,

szenvedélyesen szipolyozva avatag
lelkem kevergő ablakát,
melyet az űr hideg-sötétjében
planétaként élhettem át,

szívleltek, nem érdemeltem...
alászálltam átélni életem,
fürkészni cikornyás utam
a fátyolos ég távolságaiban...

osztanék felséges szeretetet...

Nesztelen szavak

Misztikusan búg írásom,
sodrása baljóslatú ígéreteket
sugall ziháló pennavégbe,

régóta elsorvadt tudásom
tüze táplálja kezemet,
iramodva fortyog ereimben.

Vonszol ésszerűtlen látomásaival,
emberinek nevezett sutasággal,
igaznak láttatja képeit,
énekelve altatja láncait,

esztelen kutatja tévedéseit,
fogadkozva makacsul dogmáit,
elinal látva nesztelen eszméjét
kínok közt pusztulva múltjáért.

Feldúllak

Zord szellemek osontak,
mind közelebb hozzám,
lehunyt pilláim alatt
fagyos mosollyal karoltak át.

Súlyos csönd követte mindet,
szél sem zizegtette ágakon,
haldokló ostoba érzelem…,
szaporáz komikus kínomon.

Velőig mar keserű gondolat,
hitelüket vesztett szavak,
elillan a hasztalan remény...

Szívem dacolva zenél remegvén,
önkényesen ad pillanatokat,
mely ellobban,- csak ellobban...

Ha beletaposnak a fagyos hóba,
derűsen kelj fel azonnal,
ne adj esélyt a démonoknak,
életed ne tűnjön hiábavalónak!

Magasztalt balga álmaimat
tudva, kín az ocsúdás,
múlik az idő: halk tik-takkal...
te bárgyú, feldúllak!

Halandó halálom

Újra éjben hóvirágok nyílnak
üres életem jeltelen romjain,
unott üveg-tekintettel figyelem
a visszakúszó földi férgek
mohó falását bús agyamban...

érzem démoni dühüket
párbajozni önzetlen szeretettel,
szenvedések kínjait szabadítva fel
karmaik mély hasításaival,
újra s újra felém kerekednek,
hogy feltámadjak poraimból égve...

keserédes könnyeim tisztítják szárazra
vörös vértől nyálkás kezeim,
szürke ködhálókat okádva
száműzni derűs lázálmaim
az egoista múlt éhét csillapítva...

szeretném leverni felhevült láncaim,
világba kiabálni gyötrelmem,
ha nem ostromolnának végre ,
nem viháncolnának ki a vágyaim...
de leteper a váratlan fájdalom,
és gyönyörködöm halandó halálomon.

Árnyéksugár

Elfáradt testeden tántorog,
kutatja álmait a nap,
másnaposan kóborol
a szürke árnyéksugárban.

Éjjel elorozza tekinteted,
nyugovóra tér csábító ajkadon,
majd újra éled reggel
s táncot rop lábnyomaidon.

Ijedten elinalsz,
eggyé válsz a fénnyel,
izzó-láva érzelmemben,
tovatűnő árny maradsz.

Ezerarcú érzelmek

Ezerarcú érzelmek lenéző
rúgásai tipornak
taposnak el az élet mának
gúnyolt fénylő világából,

lanyha hasonlatok ringatóznak
rémülten a csiszolatlan rímek
szépségesen gusztustalan kiélt
földi vágyai zenéjére...

vérben ázott kezek
nyúlnak át a tegnap
távlatából, ragadnak mélyen
eltompuló kínjaim határára...

lidércek fogai marnak...

Ezernyi fájdalom

Az én világom
ezernyi fájdalom
és időtlen magány,
féltve őrzött érzelem,
folyamatos csalódás
a szerelemben.

Az én világom a vers,
a fényképészet,
gondolat s érzelem,
szavak és tollvonások...
szikrázó boldogságod
az én ajándékom.

Az én világom
szertefoszló álmok,
hatalom, pénz,
bűntudat és árulás...
az elhamvadó jövőben
fellobbanó múlt jelenében.

„Vágyálom”

Ezernyi pillanat,
mind elszáll hasztalan,
szeretetre ittasan
szomjazik a jövőm.

Pilláid lángoló tükrében
nyugalomra lel tekintetem,
végtelenség vágyával
ringat mély álomba.

Virágszirmok bársony-ölelésében
összesimult érzelmek
szabadon repdesnek
az elmúlás felhőin.

Megtorpan az idő.
A múlt újra beköszönő
sötét démonjai
nem tudnak már bántani.

Szép szellem

Villogó féltékeny pillantások,
végzetem kívánó indulatok,
de az igéző tekintet bánata
kéri még türelmem simogatva.

Az idő nevetve mosolyog,
szeretet izzik nyugalmából,
jó lenne nem hátranézni,
felállni és valahová elindulni,
de visszahúz az érzés,
az átkozott, -
féktelen bűverő,
mely a szívben keres értelmet,
baráti búcsút ígérve;
visszatérést remélve...

Álom lényed, vagy szép szellem...?!
Tested érinthetetlen ezen az éjjelen…
Lángol a lélek, éget a vágy...
Eloszlasz kezemben, akár a szivárvány…!