Hosszú levél – 3. rész

Kedves Barátom!

Ismét itt vagyok, talán most tovább mozdulok a történetemmel,… de nem biztos… Talán, csak talán… A tegnapom is, vagy a mai napom is
annyi sok kiteljesedett, mélységekkel és határtalanságokkal teli pillanatokat
hozott s adott parányiságaikból kibontva-tárva az egymásba kapcsolódás fonalait –
amik úgy szövődnek életem jelen teste köré, mint a fentről jött áldás fénypalástja,
senki – semmi – én magam csak lebegek és hiába látom, hiába érzékelem, mégis
tudattalan vagyok és nem értem, hogy hol s hogyan vagyok… -, hogyha csak
ezeket mondanám el neked Jó Barátom, akkor is sort sor után
sorolva írhatnám akár reggelig is, és még mindig nem jutnék közelebb ahhoz,
amit tudni szeretnék…

… ahogyan írnom – mondanom – kellene az éjszakai
alvásaim elmerülésében velem történteket, amik olyanok, hogy hiába nem
tudok semmit sem róluk, mégis folyamatosan egyértelmű a valóságuk; de hogyan
lehetne ezeket akárcsak valamelyest is körvonalazni az ébrenlét szavaival…? –

Pedig valójában nem a szavak tehetnek arról, hogy akár reggelig is
mondva - írva - sem válnak érthetővé az álomtól elszakadt, elmerült – átlényegült –
állapotunkban velünk érintkező szellem-erők adta élményeink… Én vagyok
az oly tökéletlen, aki még ébren is alszik, aki beszűkült határok között kereng és
akkor is képtelen felfogni a nyilvánvalót, amikor ott van a saját Éne fókuszában…

…mert mindig és mindig és újra és újra az következik, hogy elálmosodunk.

Jó éjt Kedves Barátom!