2012. december 21., péntek

Jég-virágom


Fehér ruháján
boldogan szaporáz a fény,
fagyos pillantásán
az idő aludni tér.

Tovaillant bánatom
elfedi az álmosító,
mézédes-kesernyés,
elfeledett vágyálom.

Leszállok a nihilbe
érzelmeim rétségén,
szirmok selymes ölelése
himbálja szívem bölcsőjét.

Bokrétát tépkednék
szerető kedvesemnek,
de jég-virágom könnyedén,
érintésemtől tovalibben….

Bokrétát tépkednék
szerető kedvesemnek,
de jég-virágom könnyedén,
érintésemtől tovalibben….


2012. november 3., szombat

Bikini30 könyv/Bikini30 libro

Bikini30 könyv/Bikini30 libro
Tiszteletpéldány a szüleimnek köszönetképpen a feltétel nélküli szeretetért, bizalomért és a rengeteg támogatásért a nehéz időkben.
Szerző: Maróthy György
Fotó: Forgó Viktória és sokan mások
Bikini 30


2012. október 25., csütörtök

Érzésvilág


Milliárd pillanat,
mind tovatűnt hasztalan,
szeretetre éhesen
nélkülöz a jövőm.

Pilláid csillogó tükrében
megnyugszik tekintetem,
az örökkévalóság vágyával
ringatva álomba.

Vörös pipacsok ölelésében
összeforrt érzelmeink
gerlepárként repkednek
a szerelem fellegein.

Megtorpan az idő,
a régmúlt visszaköszönő
ördögi lidércei
többé már nem léteznek.

2012. szeptember 13., csütörtök

A sérülékeny Boldogság, avagy szavak a Boldogsághoz

1.
Nem elegendő a boldogságban megmártózni,
állandóan észlelni kell.
Nem elegendő napfényes parton pihenni,
a Gyönyör legyen folyton közel.
Nem elegendő úgy szólni: káprázatos volt;
s vajon lesz-e holnap folytatás?
Nem lehet feledni azt, ami volt,
mert állandó a változás.
(Hisz' ma éhezik a más.)

2.
A Boldogságot keresheted: rátalálni mégsem lehet.
A Boldogságot kergetheted: utol soha nem érheted.
A Boldogságot faggathatod: Mit titkol lényed?
A probléma, hogy megszerezted, -
de bízni benne így sem mersz.

3.
Mit okoskodsz Te? Te... Te háborodott!
Mindenbe belemászol, mindenkit csak okolsz!
Bűntudatot ébresztesz, ha sokáig időzöl nálam:
Egoistának vélem magam, hisz' hosszú a sor utánam!
Tartják rongyos kalapjukat: áhítva a boldogságot!
S én nem engedlek, mi több kiabálok:
Boldogságot! Boldogságot! Még több boldogságot!

Boldogságot...! (??).. boldoggá tenni a világot...(?)
Boldoggá tenni a világot...

4.
Megmártózom benned,
mert ízletes vagy és izzó.
Lágy vagy és rőt,
finom, szeretetteljes.
Lubickolok benned, Édes.

2012. augusztus 22., szerda

Új idők



Kezeid remegnek, szemed lázas könnytől csillog… Mellkasodban érzések kavalkádja tolakodik felfelé kúszva egészen a nyakadig és fojtogat láthatatlan ujjaival. 
Nem tudod mi történik… Csak félsz és kuporogsz a sötétben, várod, hogy megszabadulj az elmédbe telepedett, hiábavalónak tűnő gondolatoktól. 
Ijedten fogod be füled, hogy ne halld az idő múlásának kattogását… Órák, napok futnak el sorra értelmetlen várakozásodban….
Míg beléd nem hasít a felismerés, hogy ami benned zajlik, maga az elmúlás. 
Igen…. elmúlás, búcsú a múlttól, még az is megeshet, hogy a jelentől. 
Rémülten kapaszkodsz az emlékeidbe s a megélt pillanatokba menekülsz elzárkózva önmagad és a világ elől. 
Hiába…
Nem állhatsz a változás útjába, bármennyire is riasztó a sűrű ködön át vezető út.
Hírtelen keletkezett forgószél a hátára kap, majd repít magával a nihil közepébe. Tagjaid elernyednek, pilláid lágyan lecsukódnak, füledben halk zene szól, ajkad mosolyra húz és elméd sem zakatol már oly’ kétségbeesetten.
Teljes nyugalom… Pihenten ébredsz valahol a messzeségben. Nem tudod hol vagy… Csak azt látod, hogy vörös pipacsokban pompázó mező öleli tetemed akármerre vetődik tekinteted. A távolban hegyek kapaszkodnak a magasba - hátukon súlyos fákat tartanak - és az ormuk belesimul a bámulatosan kék égbe, megzavarva a habos felhők kergetőző játékát. 
Fény, fény …. Szemet hunyorgásra kényszerítő ragyogás.
Feltápászkodsz és körbenézel… elindulsz a találomra választott utadon…. Indián szökdeléssel haladsz a virágok között, majd kacagva eltűnsz az erdő sűrűjében.
Bandukolsz hol nevetve, hol sírva. Hol táncolva, hol kúszva…. Míg utad nem keresztezi az “A'gua de'arco-iris” forrás és olthatatlan szomjúságod csillapítani nem kezded a szivárvány színekben pompázó vízével. 
Kristályos cseppekben zúdul ajkaidra az édes-hideg éltető nedű és folyik végig torkodon a bársonyos simogatás - áramolva tetemed minden apró zugába -. 
Elméd elcsendesedik, gondolataid tiszták és nyugalomba burkolóznak.
Megérted szép lassan, hogy ami valaha fontos és biztonságos volt neked, az valójában salak. Néhány homokszem, ’mely szép lassan kipereg az ujjaid közül és a szél messzire repíti tőled. Ezek a makrócska kis részecskék mind-mind máshol építkeznek majd, egymásba kapaszkodva verekednek a jobb helyekért.
Ugyanakkor, amitől rettegsz, ami csak van melletted észrevétlen, ami nem mély, sem építő, sem ragaszkodó…. Ami nem követel, nem vár el, nem akar különböző formába önteni…. Valójában az létezik igazán, az kötődik, az támogat a tántorgásban és csempész némi bizonyosságot a dulakodó hétköznapokba. 
Új idők illata érződik a levegőben… mondhatni, teljes illatorgia. Tárd szét hát karjaid, tárd ki lelked a szélnek és vegyél mély lélekzetet!… szabadság, szabadság, szabadság!
És boldogság…. ’hisz a démonok ezreivel vívott háborúban, rettegve, sírva, izzó vértől mocskosan tetted meg utad második szakaszát.
És boldogság… mert immár tudod, hogy milyen úton haladsz előre és a jövőt te alakítod a jelen életedben történő cselekvéseivel.

És, „ha elestél… az élettől mindig kapsz egy második esélyt, a lényeg, hogy abban az időben legyen elég bátorságod szembenézni vele”.

Új idők
Szabadság
Boldogság

2012. június 1., péntek

Álmodom...


Oh, igen. Álmodom. Nesztelen zajjal hálózom körbe tetemem.
A lelkemben elhatalmasodó csönd lármája ellepi szobánk falait, átnyúlnak a téglafalak külső felületén, átlibben a balkon szomszédos erdő fái közé. Ez a csönd egyre-másra özönlik belőlem ezerféle irányba.
Nézek, fülelek, érzékelek, jelen vagyok, elmémben Veled létezem. Kívánom ezt a csöndet, kutatlak mindenhol, hogy végre ismét rád találjalak.


De, ha rád találok, hol kezdhetném, hogy képes legyek elmondani végtelenül boldog vagyok?!
Elmesélem éjszakáim, mikor hamarjában elcsöndesedett az eső kopogása és kuncogtak az üde illatok. Ölelkezve sétáltunk fák alatt az ösvényen, időtlen, boldogan. Éjszaka szunnyadni sem engedett az örömöm, somolyogva gondoltam Rád.
Elmúlt a félelem, a magány, nyugodtan szuszogok Veled. Bízhatok bennem, kikiabálhatom immár: szeretlek - de annál inkább önmagamért élek.

Elmúlt a pirkadatok, nappalok szenvtelen jókedve, mert tudom, csókjaidból sosem elég. Már nem mélázom, csak érzem a szédítő körforgást, mámort, zuhanást Feléd. A zöldellően égbe kúszó fák közé kiabálom: szerelmesen is sajátomé vagyok, hát mitől
rettegtem ennyire én?!

2012. május 20., vasárnap

Hontalan


Pirkadat bontakozik, vagy megtörik,
pesszimizmusom hadakozik, vígságommal.
Bércek ormát még haloványan láthatom,
csupán ábránd-e a nyugovás, tisztáson.



Hol csörgedezel vérem pezsdülése,
akarnok újraalkotás hatalma?
Zuhatag üdítő csobbanását hallom,
zefírdalt suttog a távoli pagony.

Kiszorítottak evilági jóság mentsvárból,
előmásztam, hát itten vagyok!
Mi szándékod rongyos élet? - a sors nevet
s korhadó fákkal szomjazom!

Hol vagy hontalan lények hajléka,
zokogó, éhező gyötrelmek otthona?
Hol múlthoz csatlakozik a jelenkor,
majd az örvénylő nihil átkarol.

2012. január 1., vasárnap

Enyészet

Százlábú érzések lekicsinylő
rugdalásai és tiprásai
kényszerítenek ki a lét mának
gúnyolt ígérgető világából,

lágy példázatok szaporáznak
rémülten vadóc rímet
cicomázottan gusztustalan kiégett
evilági vágyai zenéjére...

vérfoltoktól mocskos markok
magasodnak a múlt
mélységéből, kapaszkodnak erősen
gyötrelmek szertefoszló peremén...

drakulák szemfogai marcangolnak,
csupán egyetlen ütőér
lövell homályló orcájukba
vissza-visszasejlő érzelemet...

vérvörös tűzvész rágja szerte
telhetetlen gigájuk éhínségét,
életvíz forrását szentségtelen
hamvaikon élesztve fel...

pőre kedélyek tükröződnek
örökbecsű guillotine-ként omolva
jelzéstelen emlékműbe ötvöződik
vétlen lelkek rovójegyeként...

percenkként ébrednek és alszanak
a hegeket perzselő napok:
ma enyészet szúrja át a szíveket,
de másnap ismét a mára ébrednek.