Halandó halálom

Újra éjben hóvirágok nyílnak
üres életem jeltelen romjain,
unott üveg-tekintettel figyelem
a visszakúszó földi férgek
mohó falását bús agyamban...

érzem démoni dühüket
párbajozni önzetlen szeretettel,
szenvedések kínjait szabadítva fel
karmaik mély hasításaival,
újra s újra felém kerekednek,
hogy feltámadjak poraimból égve...

keserédes könnyeim tisztítják szárazra
vörös vértől nyálkás kezeim,
szürke ködhálókat okádva
száműzni derűs lázálmaim
az egoista múlt éhét csillapítva...

szeretném leverni felhevült láncaim,
világba kiabálni gyötrelmem,
ha nem ostromolnának végre ,
nem viháncolnának ki a vágyaim...
de leteper a váratlan fájdalom,
és gyönyörködöm halandó halálomon.