Hosszú levél – 4. rész

Kedves Barátom!

Most, július 16-a éjjelén visszakapcsolom
a számítógépet…,
magam sem tudom, hogy miért, hiszen
elindultam lefeküdni, de valami
visszaterelt ide írni
legalább egy keveset.


Akkora, de akkora gomolygások szürkés felhőködök
közepett múlik egyik nap a másik után, hogy egyre inkább úgy érzem: az a
bizonyos SZOMORÚSÁG, amit Te, Kedves Barátom láttál meg a szememben, egyre
terebélyesebbé lesz bennem annak ellenére, hogy számtalan szép és jó történik közben,
amik éppenséggel az örömet, a biztatást, a fényt és az áldást sugározzák
nekem vissza nap mint nap… Ettől aztán egyre zavartabb vagyok és egyre kevésbé
értem a mostani önmagamat, - vagy legalábbis azt, amit meg kell végre értenem.

Az viszont már nagyon is tiszta kép előttem, hogy olyan fordulatról
van szó, melyhez képest minden korábbi változásom alig volt több a semminél
és mert e mostani súlya, mértéke, minősége és mélysége-magassága a teljes
átlényegülést hozza számomra, - amilyet talán csak megszületésemkor éltem át –
ezért nem is csoda, hogy ezúttal még mindig vaksin tapogatózom e változás
szótlan-néma jelenében…

A másik, amit egyre határozottabban érzékelek az, hogy ennek a minden eddiginél teljesebb átváltozásnak lényeges része a múlttól való
elszakadás, - olyan csendes elköszönés eddigi önmagamtól, amivel hátra kell
hagynom eddigi életem 31 évének minden nagyra tartott gazdagságát, az igaznak vélt
és teljes szívvel szeretett ragyogásokat, szárnyalásokat, lelkendezéseket…, - és
szinte teljesen újként kell nekiindulnom annak, ami reám – és sokunkra –
várakozik az elkövetkezendő időkben…

… És ez az elköszönés nem lehet sem felszínes sem fájdalommentes…,
teljes egészében őszinte kell legyen, - olyan, hogy
abban az Elköszönésben a Megköszönés is szívvel, lélekkel és igazán benne
van, - ezért már azt is tudom, hogy valahol meg kell találnom eddigi életemnek
azt a határfonalát, ahol a kerítés húzódik és amely kerítésnek a kapuját magam
mögött hálatelt érzelemmel kell tudnom becsukni…


Ui.:
Nos, Kedves Barátom, ezért kellett lefekvés előtt még
visszaülnöm ide e levelemhez, hogy le tudjam írni végre a fentieket Neked – s
önmagamnak. Csak most kezdem érteni, hogy amit e pár sorban sikerült elmondanom,
mennyire meg kellett fogalmazódnia végre…! Most a szürkés-felhős gomolygás
mintha felszakadozott volna bennem, - s az éjszaka mély-fekete egén itt
ragyognak velünk a csillagok fenséges fényei…!

Szép jó éjszakát!