Hosszú levél – 7. rész

Talán mostanra érthetővé vált, miért is tekintek vissza erre a régmúlt emlék-töredékre.
A jelenlegi és az akkori töprengéseim közötti párhuzam csak látszólagos még akkor is,
ha szinte visszhangzó szavak, kifejezések jelennek meg a régebbi és mostani
soraim között, - ami számomra is meglepő és valamelyest megható is -,
de a lényegi különbség mindenestül alapvető és megrázóan óriási. Az idézet
napló-félémben megjelent Kicsi-Én viszont azóta kiteljesedettebben lett
fokról fokra az életemmé…
Az elmúlt fél év alatt az Ő közeledése felém láthatatlan, mégis tanulságos volt.
Először azt éreztem, hogy már nincs is távolság közöttünk, mert mellettem jön sétáimon…,
- azután volt egy pillanat, amikor nyakamba ugrott, felült a vállamra és úgy vitette magát
velem néhány rövid napig…, de ekkor sem fordult soha arccal felém…, - majd egyszerre
azt vettem észre, hogy mintha eltűnt volna… Lassanként jöttem rá, hogy azért nem látom,
mert már nem rajtam kívül van, hanem bennem foglalta el azt a helyét, amit el kellet hagynia
néhány évvel megszületésem után, úgy két évtizeddel ezelőtt…

Nos, azt hiszem most már te is érted Barátom, akit én a Kicsi-Énemnek
neveztem, nem más, mint akit a világra érkezésem után pár évvel el kellett vesztenem,
hogy megmaradhasson tisztának, bűntelennek, ösztönszerű tudással rendelkezve
a lényében rejlő teljességgel, amely Egy-Egészként kísért át engem emberi létem sötét
világába, ahol előbb még sok-sok mindenen keresztül kellett küzdenem magam,
mielőtt Ővele egyesülhettem… A halálom után mindenképp visszatért volna hozzám és
vállalt volna újra – bármiként is éltem itt a magam anyagi létezését, - de most már
kiérdemeltem Tőle, hogy velem van immár két hónap óta…

Eljutottam Szellem-Énem érettségének arra a fokára, ahol volt merszem és kellő
alázatom észrevenni és elhinni az Ő jelenlétét. A többi már a Kicsi-Énemen múlt…
már nem rejtegeti előlem a maga valóságát, - sőt… annyira visszamerészkedett
otromba én-magamhoz, hogy már egészen itt él velem…

Tegnapelőtt jelent meg ismét a két hét óta tartó csendes bennem rejtőzéséből kilépve…
Azt hittem, nem kapok levegőt. Elállt a lélegzetem egy rövidke percre… Kicsi alakja nagyobb
volt nálam… Ott állt előttem, arccal felém fordulva és túlvilági tekintetével a szemembe
nézve mosolygott…! Azután már azt sem tudtam megkülönböztetni, hogy melyikünk vagyok:
a harmincegy éves tétova, vagy a megszületésem pillanatának kicsinye… Néztük egymást és
lassan világossá lett, innentől kezdve már együtt fogunk átlépni azon a határon, ami itt van
közvetlen előttünk.

Ez hát az én Kicsi-Énem története, ami részben volt és ami jelenként létező. A megkezdett érteni-látni akarás vége után köszönhet be az, ami csöndesen várja az ébredésünket…

Ismét eltelt egy nap. Éjfélt is meghaladták az óramutatók. Lassan nyugovóra térek. Jó éjt Kedves Barátom…!