Hosszú levél – Visszatekintés

2008. június eleje



- Mi van szerencsétlen, mi van…?

- Ne nevezz szerencsétlennek!

- Mi a szösz?! Irritál? Te is tudod, látod, bévül görnyedezel, magadba
roskadsz, nyavalyogsz, mert csak téblábolsz és képtelen vagy rájönni,
mi bajod és mit akarsz.

- Na és…? Ezerszer voltam már így gyerek-fiatalon, felnőtt-gyerekként is, ami
még nem az idő futásának a fekélye harmincegy évesen sem. Ismerhetsz.
Ezek a toporgások, bármily idegesítőek is, mindig érleltek valami érettebb
döntést-lépést. Olyat, amilyennek jönnie kell és ami nem belém tukmált,
hanem belőlem következő.

- És belőlem is, igaz? Ha ezt is számon tartod, akkor most helyettem is
szenvedsz…

- Nem érzem, hogy kínlódás lenne; de természetes, Te is benne vagy.
Szükséges is, mert így könnyebb és nem egyoldalú.

- Nagyon helyes, énem bölcs fele…! Tegnap séta közben a valóság annyira
egyszerű és megnyugtató volt számomra hosszú perceken keresztül,
szinte kézzelfoghatóan, hogy a legapróbb töprengés is nevetséges okoskodássá
törpült. Te úgy baktattál mellettem, hogy kuncognom kellett lógó orrod miatt.
Napokig alig éltél. Hatalmas tűz égett benned, amitől hamar kiégtél és elfáradtál.
Mindettől tested-lelked egészsége összeomlott. Az önmagammal-magunkkal való
bajom feszeget…

- Tegnap, elalvás előtt, már az ágyban fekve, félálomban rebbent a madárszárny.
„Maradj tudatlan…” kezdte. Csodálkozásomra még annyit tett hozzá,
hogy: „tisztán, szabadon…” Két sor.

- Azt hittem, elröppent és reggelre már nem tudod majd visszaidézni, de ezek szerint
ez a madár fontos üzenetet hozott. Már akkor megdöbbentem, amikor előbukkant.
S Te ismételgetted, ízlelgetted…, én a röptét figyeltem lélegzetvisszafojtva. Jó,
hogy nem felejtetted el. Az én mostani huzavonámnak valószínűleg ebben csírázik
a születnivalója. Hosszú hetek óta jóval kevesebbet olvasok, mint azelőtt,… és
az a kevésnyi is viszket bennem a régebben magamba falt sok mindennel együtt.
Pedig befogadott, magamévá lett megértésekről beszélő írások jöttek és jönnek most is
a szemem elé, de hírtelen vérét-színét veszté. Mintha ebbe csípne bele a madár,
nem a tudás a lényeg.

- Ó, drága barátom, azért ugye Te is érzed, hogy ez így önmagában nagyon is sántít?

- Igen, igen… persze, hogy biceg. Fél lábon ugrál a második sor nélkül.
„Tisztán, szabadon…” Na, nem mintha ez lenne a lába párja… ettől csupán a
talpon maradás esélye erősebb.

- Legjobb lesz, ha tovább lessük a madár röptét. Ha tovább száll, talán
Ő vezet el téged oda, ahová kell…

- Rendben… várjunk tovább. Egyvalami máris és megint bizonyos.

- Tudom… a türelem… Még mindig a türelem.

- Nehogy azt hidd, hogy nem veszem észre, s nem látom olyannak és úgy
önmagamat, ahogy Te. Talán leginkább az bosszant, hogy mostanában hiába
intem nyugtalan zavaraimat türelemre. A séták hihetetlen szépségét is láttam
tegnap: az orrunk előtt a Kicsi-Én baktatott valami egészen különös nyugalommal,
végtelenül derűsen. Talán még soha ennyire közel nem volt hozzám-hozzánk…
Úgy mosolygott ránk a tarkója, hogy annál teljesebb biztatásra nincs is szükségünk…
Neked olyan vigyori kedved kerekedett ettől, hogy majdnem rápaskoltál örömödben
a Kicsi-Én fenekére, … én viszont (és ez intett téged is mértékre) szinte lábujjhegyen
óvakodtam utána attól félve,- zavarom. Szokás szerint most sem szólalt meg, de a háta,
ahogyan lépésenként moccant, mégis odaköszönt hozzám:
„…ez van… ez van… ez van…”, amire én majdnem orra buktam és csak annyit
tudtam motyogni… „de hát mi az, ami van?”…
A Kicsi-Én alig hederített a nyafogásomra. Sétált tovább, a tarkója ragyogott a
mosolytól sőt…, mintha egy villanásnyit kuncogott volna, majd ismét szavak nélkül
visszaüzent: „Nem fontos... kicsit sem fontos, mi ez… Csak annak örülj, hogy van…
hogy végre ez az, ami van!... Érted? Ugye érted már?!”

- Nem tudom… Talán… De azt hiszem, nincs is szükség rá, hogy értsem…,
mert ami fontos, az itt van.

- S ez így van rendjén…

A madár repül. Még mindig csak félkörnyi a szárnyalása, de száll és én
megbabonázva-lesve figyelem:

„ OTT HOL AZ ELME
RAB – SZOLGA – HATALOM,
TE MARADJ TUDATLAN
TISZTÁN, SZABADON,
A GONDOLAT LÁNCA
HA MEGKÖT, HADD SZAKADJON,
KENYÉR ÉS FORRÁSVÍZ
LEGYEN ASZTALODON… ”

Hosszú levél – Bevezetés...

Bevezetőként még annyit, hogy előttetek, Kedves Szüleim, Testvéreim
nagyon jól ismert az, ami következik; de biztos, számodra is fontos tényezője lesz ez a
felelevenített emlék annak a továbbinak, amit utána fogok elmondani, hiszen Ti igazán tanúi
voltatok – kicsit irigykedve is érte – ennek az egészen ritka ajándéknak,
a veletek együtt kibontakozó életemben. Ti tudjátok, - és biztosan megérti majd
a Barát is,- hogy Kicsi-Énem mit jelent számomra, s az Ő mostani
előtérbe kerülése, felbukkanása szinte hitelét adja s jelenti jelenem igazának…

Visszatekintés…

Ez a feljegyzésem egy önmagammal volt beszélgetésem. A Kicsi-Énem ekkor már
sokat volt a közelemben. Akkor jelent meg először, amikor életem nehéz
napjait éltem. Azután napok, hetek, hónapok teltek el és azt vettem észre, mind kisebb
közöttünk a távolság és centiről centire közelebb enged magához; de az arcát így sem fordította
soha felém. Szólni sem szólt soha, csak hallgatott lehajtott fejjel… És akkor jött az a
séta, amiről az alábbi, magammal való berzenkedésem szól:

Hosszú levél – 6. rész

Kedves Barátom…, mielőtt újra megszólalnék – még egyszer köszönöm…
…mert minden sorod, minden gondolatod olyan élő és elevenen van velem, mintha együtt éreznél velem és az én…, de a Veled és sokakkal közös történésemben…

Hihetetlen sok a szinte szószerinti azonosság a Te megszólalásaid
és az én megfogalmazásaim között - ez minden bizonnyal Neked is feltűnik
majd, amikor kettőnket olvasol…, de a legtöbb rálátásod is megannyi „telitalálat”
számomra, amiktől csak ámuldoznék, ha ugyanakkor nem lenne előttem természetes
ez a Te velem szembeni érzékenységed (amely persze másokkal szemben is csodálatosan
működik Nálad; mégis úgy hiszem, irányomban mélyebb okokkal bír az
egymás iránti őszinteségünk és nyíltságunk folytán). Először arra gondoltam,
sorra veszem és kielemezgetem valamennyit, mert olvasásuk közben
lelkendezve mondogattam Neked sok-sok mindent…

Végül mégsem szedem szét mondatokra a leveledet, mert az egész úgy
ahogy van, csodálatos és felemelően igaz…!

Tegnapelőtt megszületett bennem az elhatározás, hogy ennek a Veled,
Veletek s önmagammal való beszélgetésnek
részévé teszem korábbi történetem dokumentumát. Előbb
többeknek megírt levelem ötlött fel előttem, majd Kicsi-Énem kapcsán
eléggé régi, napló-féleként íródott emlékem jutott eszembe, mint amit elsőként
fogok ide bemásolni. Mindezt – jogosan és nem véletlenül – megelőzte a Te már
helyet foglalt leveled, - viszont folytatásként, és azért, hogy tiszta képed legyen
Őróla, a Kicsi-Énnel megélt élményem írom át ide, még mielőtt a Te leveled
- valójában nem is egészen Őt érintő – soraira visszatérnék…

Menekülnék...

... ebből a farkastorkú csendből,
s amerre tekintetem elér,
hómezők derétől.

Hírtelen szikrázó fénysugár
vagy szemembe vicsorító emberi száj,
néha eltévedt simogatás... visszaránt.
Fény és árny sietve váltogatják egymást,
ahogy az óramutatók találkoznak.

Egyszer minden szín összeolvad:
- bírom-e erővel, türelemmel?!...

Vagy elfutok...

Hosszú levél – Gondolatok a Baráttól

Kedves Viktória!

Amióta beszélgettünk telefonon, mélyen és megrázóan átjárt a kérdés:
mibe „gyalogoltam” már megint bele? Vagy helyesebben fogalmazva nem voltam-e
tapintatlan a fűrkészkedésemmel, nem tolakodtam-e be érzékeny változásaidba?

Szabad volt-e egyáltalán észrevennem – észrevételeznem szomorúságodat? Néha
olyan izgága és figyelmetlen vagyok, rögtön kikotyogom, amit észreveszek. Inkább
mérlegelném, benntartanám magamban, akkor többre jutnék a megismerésben és
megértésben egyaránt.

Olyan érdekes, hogy minden dolog tanít nekünk valamit. Az, hogy ezt így végiggondolva,
új érzés ébredt fel bennem! Micsoda felelősség egy másik emberhez szólnunk,
és mennyire nem mindegy, mit üzenünk szavainkkal neki. Az elmondottak talajt
találnak a lelkében, és ott tovább élnek nőnek, teremnek, hatnak jól és
segíthetnek; de bánthatnak és elronthatnak érzékeny ébredező folyamatokat.

Szóval… azt mondtam magamnak, hogy jól van, észrevettem valamit,
akkor most tovább kell lépni és dolgozni, gondolkodni rajta. Hisz' így
nem elég, hogy kijelentjük: Viktória szomorú volt.

És akkor – alighogy eljutottam idáig – máris ömleni kezdett felém? Belőlem? A
gondolat. Félek leírni, mert lehetséges, Te másképp értelmezed a szavakat…

Itt a kép, ami elém tárult! S az én Barátnőm, a kehely belső ívébe
fordult, fénylő arany birodalomba – s talán kihörpintheti az ott reá váró
csodás nektárokat?!... –

Nem tudhatjuk, hiszen mi még csak kívülről kapaszkodunk felfelé, ahová szívünk
szerint bekukucskálnánk. Mi lehet, mi az a nagyon rendkívüli és új, ami ott és
csak is ott tud megszületni? S biztos, hogy szükségünk van a „Kicsi – Énre” a kapu
túloldalán? Nem lehetséges - azért szomorú, mert a bolyongás folyamán
Ő elveszett vagy az íven kívül rekedt? Pedig szeretne még veled maradni,
de odaát már nincs rá többé szükség, hiszen aki leszel és amivé lettél, az
már mindenkié a maga kiteljesedett szeretetével, odaadásával, figyelmével
és másokért akaró tenniakarásával.

Minden születésben ott van a fájdalom!

S minden átmenet elmúlik egyszer, melyet
a tudás, a harmónia , a megvilágosodás,
avagy… a magasabb szintre emelkedés követ…

Mert a Föld gyermeke Újjá Akar Születni!!!

Üdvözlettel: A Barát.

Hosszú levél – 5. rész

Ugyanaznap – csütörtök – délután
16 óra 25 perckor kezdem tovább írni
e levelem, kicsit úgy, - mintha
abba sem hagytam volna...

Kedves Barátom…,
köszönöm…, Neked és Mindenkinek és Mindazoknak,
akik itt vagytok velem e mostani érteni akaró igyekezetemben…

Köszönöm az észrevétlen velem-valóságaitokat,
amelyek olykor egy-egy jellel láthatókká lesznek és erőt, fényt merítsek
belőlük – de azt is tudatva ilyenkor, hogy a meg nem nyilvánulások
határtalanságaiban állandó és folyamatos ez a segítő közreműködés körülöttem – és
mindannyiunk körül…


A ma éjszaka írt soraim – gondolataim, megértéseim – után
éjjel 3-kor feküdtem le s tűntem-merültem el a mély-álom öntudatlan világában,
ahol – jól tudom – ismét tovább dolgoztak rajtam-velem az Egész Létezés
vonzásai, fény-angyalai, embert formáló pásztorai…

S ma délután otthonomba térve… tovább szépülve, szelídülve,
tisztulva értem haza 16 óra tájt, amikor is már várt rám
a Te leveled, kedves Barátom…

Szép betűiden sorról sorra haladva tisztán és egyértelműen
láthatóvá s érezhetővé lett számomra az áldás, mely rajtad keresztül
árad rám biztatni és igazolni, hogy végre azt látom és cselekszem, amit kell…
s most oly gyönyörűséggel tölti el a szívemet,
oly tiszta és igaz fénnyel ragyog a lelkemben, és olyan szinte határtalan
valósággal szövi össze kettőnk szellemi létét, hogy ez itt és most elvakít
minden hétköznapi szépséget és láthatóvá teszi annak a magasabb rendű
világnak eszményi képét, ami ránk vár
és ami felé elindultunk végre-valahára…

Már gondoltam arra, hogy ennek a levelemnek részévé tegyek
egy-két jelenben-múltban született megnyilvánulást a magam gondolataiból, -
s most ennek az elhatározásnak eleget téve
elsőként másolom ide most érkezett leveled, magam és még sokunk
számára mementónak….,
így láthatóvá és élővé válik abban a küzdelemben, amit az én jelenem jelent…

Köszönöm Barátom!

Hosszú levél – 4. rész

Kedves Barátom!

Most, július 16-a éjjelén visszakapcsolom
a számítógépet…,
magam sem tudom, hogy miért, hiszen
elindultam lefeküdni, de valami
visszaterelt ide írni
legalább egy keveset.


Akkora, de akkora gomolygások szürkés felhőködök
közepett múlik egyik nap a másik után, hogy egyre inkább úgy érzem: az a
bizonyos SZOMORÚSÁG, amit Te, Kedves Barátom láttál meg a szememben, egyre
terebélyesebbé lesz bennem annak ellenére, hogy számtalan szép és jó történik közben,
amik éppenséggel az örömet, a biztatást, a fényt és az áldást sugározzák
nekem vissza nap mint nap… Ettől aztán egyre zavartabb vagyok és egyre kevésbé
értem a mostani önmagamat, - vagy legalábbis azt, amit meg kell végre értenem.

Az viszont már nagyon is tiszta kép előttem, hogy olyan fordulatról
van szó, melyhez képest minden korábbi változásom alig volt több a semminél
és mert e mostani súlya, mértéke, minősége és mélysége-magassága a teljes
átlényegülést hozza számomra, - amilyet talán csak megszületésemkor éltem át –
ezért nem is csoda, hogy ezúttal még mindig vaksin tapogatózom e változás
szótlan-néma jelenében…

A másik, amit egyre határozottabban érzékelek az, hogy ennek a minden eddiginél teljesebb átváltozásnak lényeges része a múlttól való
elszakadás, - olyan csendes elköszönés eddigi önmagamtól, amivel hátra kell
hagynom eddigi életem 31 évének minden nagyra tartott gazdagságát, az igaznak vélt
és teljes szívvel szeretett ragyogásokat, szárnyalásokat, lelkendezéseket…, - és
szinte teljesen újként kell nekiindulnom annak, ami reám – és sokunkra –
várakozik az elkövetkezendő időkben…

… És ez az elköszönés nem lehet sem felszínes sem fájdalommentes…,
teljes egészében őszinte kell legyen, - olyan, hogy
abban az Elköszönésben a Megköszönés is szívvel, lélekkel és igazán benne
van, - ezért már azt is tudom, hogy valahol meg kell találnom eddigi életemnek
azt a határfonalát, ahol a kerítés húzódik és amely kerítésnek a kapuját magam
mögött hálatelt érzelemmel kell tudnom becsukni…


Ui.:
Nos, Kedves Barátom, ezért kellett lefekvés előtt még
visszaülnöm ide e levelemhez, hogy le tudjam írni végre a fentieket Neked – s
önmagamnak. Csak most kezdem érteni, hogy amit e pár sorban sikerült elmondanom,
mennyire meg kellett fogalmazódnia végre…! Most a szürkés-felhős gomolygás
mintha felszakadozott volna bennem, - s az éjszaka mély-fekete egén itt
ragyognak velünk a csillagok fenséges fényei…!

Szép jó éjszakát!

Hosszú levél – 3. rész

Kedves Barátom!

Ismét itt vagyok, talán most tovább mozdulok a történetemmel,… de nem biztos… Talán, csak talán… A tegnapom is, vagy a mai napom is
annyi sok kiteljesedett, mélységekkel és határtalanságokkal teli pillanatokat
hozott s adott parányiságaikból kibontva-tárva az egymásba kapcsolódás fonalait –
amik úgy szövődnek életem jelen teste köré, mint a fentről jött áldás fénypalástja,
senki – semmi – én magam csak lebegek és hiába látom, hiába érzékelem, mégis
tudattalan vagyok és nem értem, hogy hol s hogyan vagyok… -, hogyha csak
ezeket mondanám el neked Jó Barátom, akkor is sort sor után
sorolva írhatnám akár reggelig is, és még mindig nem jutnék közelebb ahhoz,
amit tudni szeretnék…

… ahogyan írnom – mondanom – kellene az éjszakai
alvásaim elmerülésében velem történteket, amik olyanok, hogy hiába nem
tudok semmit sem róluk, mégis folyamatosan egyértelmű a valóságuk; de hogyan
lehetne ezeket akárcsak valamelyest is körvonalazni az ébrenlét szavaival…? –

Pedig valójában nem a szavak tehetnek arról, hogy akár reggelig is
mondva - írva - sem válnak érthetővé az álomtól elszakadt, elmerült – átlényegült –
állapotunkban velünk érintkező szellem-erők adta élményeink… Én vagyok
az oly tökéletlen, aki még ébren is alszik, aki beszűkült határok között kereng és
akkor is képtelen felfogni a nyilvánvalót, amikor ott van a saját Éne fókuszában…

…mert mindig és mindig és újra és újra az következik, hogy elálmosodunk.

Jó éjt Kedves Barátom!

Hosszú levél – 2. rész

Kedves Barátom!

Nos, folytatom…
Jövök és mondom és írom azt, ami talán közelebb visz a szomorúsághoz…

Már hetekkel ezelőtt figyelni kezdtem magam, hogy: mintha szürkülnének
a hónapokon át mind lelkesítőbb fényeim…, mintha a már néhány éve egyre
élénkebb és tisztább szellem-találkozásaimnak határa lenne, valami elcsendesedő
és hallgatásba kezdő szótlan intelem, hogy már nem akar többet mondani, vagy
ami már mást és másképp akar vezetni tovább, de Neki még meg kell
várnia engem… - de én képtelen vagyok ebből bármit is megérteni! – és éppen
ezért el is hessegettem magamtól ezt az árnyék-bizonytalanságot. Fáradtnak
mondtam magam, átmeneti lassúságnak ítéltem és türelemre intettem a szívemet…,
- a nagy-nagy belső változásaim megértéseim hatalmas élményeinek hegyeket járt
útjai után a szelídebb lassúbb, csöndesebb völgyet sétáló napokat láttam, hogy
majd azután eljön megint a következő kapaszkodó…, - és egy ideig el is sikerült
altatnom értetlen nyugtalanságomat…, megelégedtem a kietlenebb tájak fakó és
álmatag semmiségével…, - csak azzal nem bírtam megbékélni, hogy mintha az
álmaim is elhalványultak volna…, mintha a már Nap-tüzeket látott és megélt
óráim magasztos gyönyörűsége most felhőkbe burkolózna, mintha üresebbek lettek
volna a sétáim, kevesebbek lettek számomra a szavaim - hűvösek, elégtelenek,
ami nem volt igaz…, de nekem úgy tűnt és ettől elbizonytalanodtam.

Végül rábíztam magam az időre. Ahogyan oly sokszor a
nem ismert holnap eseteiben, ha nem volt más választásom, mint tovább lépni az
akármi lesz tudatával: pilláim lehunyva és nem nézve se jobbra, se
balra, éltem ahogyan addig is: a sétáimon köszöntem és gondolkodtam, emberekkel
és kutyákkal találkoztam, idehaza az éppen aktuális munkáimban lelkesültem,
az épp soron következő filmeken és könyveken gazdagodtam, az éppen időszerű levelekre válaszoltam,
oda-vissza cserélgettük magunkat az Őseimmel, a Testvéreimmel, a Barátaimmal,
- ahogyan Veled is – éltettük az összetartozás szálait. S a ház körül és a házon kívül is
adódott elvárásoknak szintén eleget tettem annyira,
amennyire kellett…, - de mindezek mégsem voltak már ugyanazok, mint azelőtt…

És képtelen voltam megérteni, meglátni, miről van szó…
Mert egyik nap jött a másik után, és egészen a háttérben a legsűrűbb homályban
ott állt A Szótlan, Aki hallgatva várakozott, - és Aki most is némán figyeli,
hogy mikor mozdulok végre…

Úgy tűnik, mintha most már szelíd mosoly lenne rajta attól,
hogy hála Neked, végre ébredezem…, de ettől még továbbra sem tudok semmit
legbelül valami érzékelhető abból, amiről ez A Történet szól…, amely rezzenésektől meg is borzongok mert továbbra sem tudom, hogy mi lehet ez az egész…

Némi szünetet kell tartanom, mert túl messzire mentem ebben
a kószálásban, és nem akarok eltévedni.

Kedves Barátom! Most búcsúzom…

Hosszú levél – 1. rész

Kedves Barátom!

Elkezdem írni ezt a magam kereső,
magam vizslató levelemet Veled beszélgetően, valószínűleg össze-vissza keringve
és akadozva, félbehagyva és újrakezdésekkel tovább szövögetve a sorokat, hogy
vajh’ mire jutok a homályos belső tájaimon, mire találok rá a most még szinte
semmit sem tudó feszüléseimben ott, ahol valóban mocorog valami…, ott, ahol
teljes egész most még a csönd, a szótlan-néma hallgatás, a születésnek
fogantatás utáni rezzenése van csupán, de amiről még semmi fogalmam sincs, csupán
egy egészen parányi bizsergés…, - ott, ahol én még csak alig valami rebbenésekre
pislantottam rá pihe-könnyű pillanatok ritka borzongásaiban, remegéseiben, de
még nem gondolva semmire, se jóra, se rosszra, se arra, hogy egyáltalán fel kellene
figyelnem arra, ami nehéz és súlyos és kőkemény és ős-igaz és határtalan és időtlen
és még mi minden van, jön ébred, szakad, hasad és létezik, vár idebenn…!? – ott,
ahol én még csak magam előtt rejtve-adva voltam…, - - - ott Te rám néztél és
azt kérdezted, hogy mi ez a szomorúság a szemedben…?

Meghökkentem…, egy mélyet lélegző percig rád csodálkoztam
úgy, hogy közben magamba is beleborzongtam a váratlanul ért, szinte határokon
túlról jött szavaidtól…, - aztán Rád mosolyogva azt mondtam, hogy semmi…,
hogy nincs bennem szomorúság… „de van…” –mondtad olyan határozottan,
hogy attól megint meglepődtem, és már hiába csóváltam a fejem mosolyogva,
nem volt mit tennem, a kérdésed az én kérdésemmé lett egyre mélyebbre bújva
bennem,… és azóta szinte nem ereszt el egyetlen percre sem…, - és oly
szépen, oly finoman, oly békés-csöndesen néz rám, ahogyan én nézek szembe vele…

Most már tudom, hogy jó ideje várakozott ennek a „mi ez a szomorúságnak”
a figyelme rajtam, hiszen én magam annyi mással voltam foglalt és
elmerült mostanában, hogy még csak eszembe sem jutott visszafigyelni…, a
ritka pillanatok borzongásait nem vettem komolyan, elhessegettem azzal, hogy
nyári hangulatok, fáradtság, de valójában csinálom a dogom az Őseimmel, a Testvéreimmel, a Barátaimmal, a Blogommal, a Levelekkel és a Munkahelyemmel…
s közben nem vettem észre, talán óvakodva tőle, hogy Az Történik
velem, amitől a tekintetemben már ott van a szomorúság…

„ Mi ez a szomorúság a szemedben?”

Tegnapelőtt, a vasárnap esti sétám alatt már világossá
lett számomra, hogy az, amit Te észrevettél nálam az sokkal több,
mint valami átfutó árny, borús hangulat, fancsali kedv vagy hétköznapi bánat.
Azt A Történetet láttad meg bennem, ami most kezdődik és neve:
SZOMORÚSÁG…, de aminek szimbolikája ez esetben egészen más, mint
amit takar… Még nem tudom, egyáltalán nem tudom, mit jelent ez; de tudom, hogy Történik,
hogy nehéz, hogy kőkemény hogy súlyos, hogy határtalan és felemelő…

Meg kell fejtenem. S mert Kedves Barátom Te vetted észre,
s mert Te szóltál róla nekem, ezért a vasárnap esti sétámon elhatároztam,
hogy Veled beszélgetve járok utána annak, amivel szembe kell néznem,
hogy magam is lássam a magam szemében azt, amit Te láttál, s hogy megértsem
ezt a világra ébredő SZOMORÚSÁGOT…

Kedves Barátom köszönöm… Ígérem Neked és mindenkinek
és magamnak, hogy e most megírt bevezető után folytatni fogom ezt a levelet,
s addig írom majd, amíg világossá nem lesz A Történet
mindannyiunk számára…

Mert azt is tudom már, hogy mindebben nem csak rólam van szó,
hanem sokunkról…

Jó éjszakát!

Téboly

Őrület.
Az álmaim torzak és rettenetesek,
tombolnék, mint rab vadállat,
tébolyult agyam körül arcnélküli emberek.

Fájdalom.
Rettegve fekszem, rettegve kelek.
Félek attól is, amire vágyom,
néha a szemedbe nézni sem merek.

Hazugság.
Hazudok én is és hazudnak nekem.
Hazudok neked, de te őszinte lehetsz,
nem mondok igazat, nem tehetem...

Félelem, Hazugság,
Őrület, Fájdalom,

... belülről haldoklom...

Csendhalál

Hamut hoz a szél
benne halott madarak vélt csicsergése.
Sóhajod szélvész
suttogásod csattan.
Fuldoklik a vágy
az idő szorításában
és darabokra törik az akarat,
a tehetetlenség zátonyán.
Vibrál a csend,
a színek kőbe zárva,
a dobhártyám zakatol.
Testem lüktet, dobban...
Felsikolthatna az óra.
Átkozott legyen
ki méri a napokat!
Tudom, hogy eltelt egy perc,
egy újabb.

Halk tik-takkal vágtat a sorsom...!

Szeretném, hogy...

Üvöltsetek mind,
ti lélekbe zárt fájdalmak,
üvöltsetek, hogy a megtört test
tudatlanul zuhanjon a földre.

Gyertek hozzám,
örjöngő-dübörgő vihartól tépázott tengerek,
gyertek, hogy a halott tengerészek
fájó emlékével mossatok el
egy szívet tépő bánatot.

Tomboljatok örvénytben kavargó
fekete fellegek,
tomboljatok, hogy a pokol tüzéhez hasonló,
minden érzést elégető magányt,
betonra koppanó jéggel oltsa el könnyetek.

Omoljatok le,
ti roppant erővel zúduló kövek,
omoljatok, hogy az öntudat kétes útjait
nehéz sziklákkal temessétek el.

Csapjatok le az égből
pusztítást hozó villámok,
csapjatok le,
hogy az élet ösvényén eltévedt lélek
láthassa: van nagyobb pusztítás,
önmaga pusztításán túl,
s hogy az erőtök, mely fájdalmat okoz,
egy idő után emlékké szürkül el,
s az idő segítségére bízva magát
erőt merít,
hogy feltámassza halottat színlelő
üres szívét.