Hoy... :-)

Próza

Halk moraj. Csak néha kattan 

halkan az óra fáradt rúgója.

Merő csömör. Magány.

Ha volt, mi éltet - most elrejtőzött

az éj fényében.

Nyugodt semmittevésre kárhoztatva az

idő börtönében verem a kaput.

Pattan egy ideg.

Visszafogom magam, s csak elmémben

tombolok, üvöltök, mint egy elmebeteg

őrült. Csapkodok, dühöngök a 

nagy Semmi tiszteletére.

Valaki kívülről figyel.

Azt hiszi, gondolkodom. S én

belefulladtam a tombolásba.

Pattan egy ideg.

Csönd.

 

Ha zordak az álmok

Üdvösséges télesti csönd tárul elém,
újholdat sejtet az éji-homály.
Átszűrődik a csillogás ágak dzsungelén
s mutatja a Vándor örökkön fénylő arcát.

Friss eső, erdő illatát repíti felém
a szellősen ringatózó éji levegő,
vadregényes udvarnak lágy ölén,
lámpafényen eső szitál lebegőn.

Nem szunnyadhatok, ha zordak az álmok...
Csitul már őszt harsogó dalolásom
s merengek szívbe égett piruláson.

S ha megkönnyezem meglelt könnyeket,
életmisztikumom majd velem szendereg,
mint kristálycseppek alá bújt leheletek.

Téli kéj

Fényességet sző a tél

puha selyme már

havat hintve

simul

e összeszőtt tökély

megfagyott, mély

hideg ejt minduntalan

rabul

mily’ pompás míg lám,

ádáz hévvel rám

jeges-izzón harap -

mi kéj!

bár vétséget szór el

nem szaggat sosem

s nem kolonc se nappal

 se mély-sötét éj

szivárvány-prizma ő

árnykötő

verőfénytől pozőr

szűrt varázslat

s ha jégtündér, ki jár,

nem csillogás, ködfátyol vár,

milliárd felleg-tőr

se fáj

mert sző a tél

puha selyme már

havat hintve

simul

e összeszőtt tökély

megfagyott, mély

hideg ejt minduntalan 

rabul.

Jég-virágom

Fehér ruháján

boldogan szaporáz a fény,

fagyos pillantásán

az idő aludni tér.

Tovaillant bánatom

elfedi az álmosító,

mézédes-kesernyés,

elfeledett vágyálom.

Leszállok a nihilbe

érzelmeim rétségén,

szirmok selymes ölelése

himbálja szívem bölcsőjét.

Bokrétát tépkednék

szerető kedvesemnek,

de jég-virágom könnyedén,

érintésemtől tovalibben….

Bokrétát tépkednék

szerető kedvesemnek,

de jég-virágom könnyedén,

érintésemtől tovalibben….

Látszatok/Apariencias

Bikini30 könyv/Bikini30 libro

Bikini30 könyv/Bikini30 libro

Tiszteletpéldány a szüleimnek köszönetképpen a feltétel nélküli szeretetért, bizalomért és a rengeteg támogatásért a nehéz időkben.

Szerző: Maróthy György

Fotó: Forgó Viktória és sokan mások

Bikini 30

Érzésvilág

Milliárd pillanat,

mind tovatűnt hasztalan,

szeretetre éhesen

nélkülöz a jövőm.

Pilláid csillogó tükrében

megnyugszik tekintetem,

az örökkévalóság vágyával

ringatva álomba.

Vörös pipacsok ölelésében

összeforrt érzelmeink

gerlepárként repkednek

a szerelem fellegein.

Megtorpan az idő,

a régmúlt visszaköszönő

ördögi lidércei

többé már nem léteznek.

A sérülékeny Boldogság, avagy szavak a Boldogsághoz

1.

Nem elegendő a boldogságban megmártózni,

állandóan észlelni kell.

Nem elegendő napfényes parton pihenni,

a Gyönyör legyen folyton közel.

Nem elegendő úgy szólni: káprázatos volt;

s vajon lesz-e holnap folytatás?

Nem lehet feledni azt, ami volt,

mert állandó a változás.

(Hisz' ma éhezik a más.)

2.

A Boldogságot keresheted: rátalálni mégsem lehet.

A Boldogságot kergetheted: utol soha nem érheted.

A Boldogságot faggathatod: Mit titkol lényed?

A probléma, hogy megszerezted, -

de bízni benne így sem mersz.

3.

Mit okoskodsz Te? Te... Te háborodott!

Mindenbe belemászol, mindenkit csak okolsz!

Bűntudatot ébresztesz, ha sokáig időzöl nálam:

Egoistának vélem magam, hisz' hosszú a sor utánam!

Tartják rongyos kalapjukat: áhítva a boldogságot!

S én nem engedlek, mi több kiabálok:

Boldogságot! Boldogságot! Még több boldogságot!

Boldogságot...! (??).. boldoggá tenni a világot...(?)

Boldoggá tenni a világot...

4.

Megmártózom benned,

mert ízletes vagy és izzó.

Lágy vagy és rőt,

finom, szeretetteljes.

Lubickolok benned, Édes.

Új idők

Kezeid remegnek, szemed lázas könnytől csillog… Mellkasodban érzések kavalkádja tolakodik felfelé kúszva egészen a nyakadig és fojtogat láthatatlan ujjaival. 

Nem tudod mi történik… Csak félsz és kuporogsz a sötétben, várod, hogy megszabadulj az elmédbe telepedett, hiábavalónak tűnő gondolatoktól. 

Ijedten fogod be füled, hogy ne halld az idő múlásának kattogását… Órák, napok futnak el sorra értelmetlen várakozásodban….

Míg beléd nem hasít a felismerés, hogy ami benned zajlik, maga az elmúlás. 

Igen…. elmúlás, búcsú a múlttól, még az is megeshet, hogy a jelentől. 

Rémülten kapaszkodsz az emlékeidbe s a megélt pillanatokba menekülsz elzárkózva önmagad és a világ elől. 

Hiába…

Nem állhatsz a változás útjába, bármennyire is riasztó a sűrű ködön át vezető út.

Hírtelen keletkezett forgószél a hátára kap, majd repít magával a nihil közepébe. Tagjaid elernyednek, pilláid lágyan lecsukódnak, füledben halk zene szól, ajkad mosolyra húz és elméd sem zakatol már oly’ kétségbeesetten.

Teljes nyugalom… Pihenten ébredsz valahol a messzeségben. Nem tudod hol vagy… Csak azt látod, hogy vörös pipacsokban pompázó mező öleli tetemed akármerre vetődik tekinteted. A távolban hegyek kapaszkodnak a magasba - hátukon súlyos fákat tartanak - és az ormuk belesimul a bámulatosan kék égbe, megzavarva a habos felhők kergetőző játékát. 

Fény, fény …. Szemet hunyorgásra kényszerítő ragyogás.

Feltápászkodsz és körbenézel… elindulsz a találomra választott utadon…. Indián szökdeléssel haladsz a virágok között, majd kacagva eltűnsz az erdő sűrűjében.

Bandukolsz hol nevetve, hol sírva. Hol táncolva, hol kúszva…. Míg utad nem keresztezi az “A'gua de'arco-iris” forrás és olthatatlan szomjúságod csillapítani nem kezded a szivárvány színekben pompázó vízével. 

Kristályos cseppekben zúdul ajkaidra az édes-hideg éltető nedű és folyik végig torkodon a bársonyos simogatás - áramolva tetemed minden apró zugába -. 

Elméd elcsendesedik, gondolataid tiszták és nyugalomba burkolóznak.

Megérted szép lassan, hogy ami valaha fontos és biztonságos volt neked, az valójában salak. Néhány homokszem, ’mely szép lassan kipereg az ujjaid közül és a szél messzire repíti tőled. Ezek a makrócska kis részecskék mind-mind máshol építkeznek majd, egymásba kapaszkodva verekednek a jobb helyekért.

Ugyanakkor, amitől rettegsz, ami csak van melletted észrevétlen, ami nem mély, sem építő, sem ragaszkodó…. Ami nem követel, nem vár el, nem akar különböző formába önteni…. Valójában az létezik igazán, az kötődik, az támogat a tántorgásban és csempész némi bizonyosságot a dulakodó hétköznapokba. 

Új idők illata érződik a levegőben… mondhatni, teljes illatorgia. Tárd szét hát karjaid, tárd ki lelked a szélnek és vegyél mély lélekzetet!… szabadság, szabadság, szabadság!

És boldogság…. ’hisz a démonok ezreivel vívott háborúban, rettegve, sírva, izzó vértől mocskosan tetted meg utad második szakaszát.

És boldogság… mert immár tudod, hogy milyen úton haladsz előre és a jövőt te alakítod a jelen életedben történő cselekvéseivel.

És, „ha elestél… az élettől mindig kapsz egy második esélyt, a lényeg, hogy abban az időben legyen elég bátorságod szembenézni vele”.

Új idők

Szabadság

Boldogság

Álmodom...

Oh, igen. Álmodom. Nesztelen zajjal hálózom körbe tetemem.
A lelkemben elhatalmasodó csönd lármája ellepi szobánk falait, átnyúlnak a téglafalak külső felületén, átlibben a balkon szomszédos erdő fái közé. Ez a csönd egyre-másra özönlik belőlem ezerféle irányba.
Nézek, fülelek, érzékelek, jelen vagyok, elmémben Veled létezem. Kívánom ezt a csöndet, kutatlak mindenhol, hogy végre ismét rád találjalak.

De, ha rád találok, hol kezdhetném, hogy képes legyek elmondani végtelenül boldog vagyok?!
Elmesélem éjszakáim, mikor hamarjában elcsöndesedett az eső kopogása és kuncogtak az üde illatok. Ölelkezve sétáltunk fák alatt az ösvényen, időtlen, boldogan. Éjszaka szunnyadni sem engedett az örömöm, somolyogva gondoltam Rád.
Elmúlt a félelem, a magány, nyugodtan szuszogok Veled. Bízhatok bennem, kikiabálhatom immár: szeretlek - de annál inkább önmagamért élek.

Elmúlt a pirkadatok, nappalok szenvtelen jókedve, mert tudom, csókjaidból sosem elég. Már nem mélázom, csak érzem a szédítő körforgást, mámort, zuhanást Feléd. A zöldellően égbe kúszó fák közé kiabálom: szerelmesen is sajátomé vagyok, hát mitől
rettegtem ennyire én?!

Hontalan

Pirkadat bontakozik, vagy megtörik,
pesszimizmusom hadakozik, vígságommal.
Bércek ormát még haloványan láthatom,
csupán ábránd-e a nyugovás, tisztáson.



Hol csörgedezel vérem pezsdülése,
akarnok újraalkotás hatalma?
Zuhatag üdítő csobbanását hallom,
zefírdalt suttog a távoli pagony.

Kiszorítottak evilági jóság mentsvárból,
előmásztam, hát itten vagyok!
Mi szándékod rongyos élet? - a sors nevet
s korhadó fákkal szomjazom!

Hol vagy hontalan lények hajléka,
zokogó, éhező gyötrelmek otthona?
Hol múlthoz csatlakozik a jelenkor,
majd az örvénylő nihil átkarol.

Enyészet

Százlábú érzések lekicsinylő
rugdalásai és tiprásai
kényszerítenek ki a lét mának
gúnyolt ígérgető világából,

lágy példázatok szaporáznak
rémülten vadóc rímet
cicomázottan gusztustalan kiégett
evilági vágyai zenéjére...

vérfoltoktól mocskos markok
magasodnak a múlt
mélységéből, kapaszkodnak erősen
gyötrelmek szertefoszló peremén...

drakulák szemfogai marcangolnak,
csupán egyetlen ütőér
lövell homályló orcájukba
vissza-visszasejlő érzelemet...

vérvörös tűzvész rágja szerte
telhetetlen gigájuk éhínségét,
életvíz forrását szentségtelen
hamvaikon élesztve fel...

pőre kedélyek tükröződnek
örökbecsű guillotine-ként omolva
jelzéstelen emlékműbe ötvöződik
vétlen lelkek rovójegyeként...

percenkként ébrednek és alszanak
a hegeket perzselő napok:
ma enyészet szúrja át a szíveket,
de másnap ismét a mára ébrednek.

Tél-tündér

Álmosan kavarogó ködfüggönyt
harmatozik a hajnal
vörhenyes pillantásától
a város szívében
egyenletesen rohanó folyam.

Szintelen, hús vizén
múltba révedő zefír
a fényárban úszó tündérek
önfeledt szórakozásában
tűz-fagyos táncra kél.

Hallod örömteli kacajuk
a jégvirágok álomittas,
mámorító sóhajában,
örömkönnyeket hullatva
törékeny szirmukon.

Látod légies alakjukat
tovaillanni a virradó nap
jegesen cirógató sugarain,
igéző mosolyukat
az őrjöngő téli
szerelmes megvalósulásban.

Záró lenyomat

Hűvös szobában fekszem mezítelen,
felém ordító vehemens falak,
fátyolos pilláim merev tükrében
képekben zajos rőt folyam.

Élvezettel pingált, mániákus fájdalom
fagyott rémülettel siklik sejtemig,
forrón ragadós, szirupos illatával
odatapad bőrömre, cirógat hajnalig.

Egyhangú fény sejlik roskatag fugák közén,
meg sem mozdul tetemem, választalan,
haragos szél vonít életem rőt bércén,
dermedt szenvtelenné váltan vigasztalan.

Vérvörös vászonképen megfagyott holttest,
sivár szobában vérrel mázolt, izzó falak,
épphogy-száradt vászon rongyos kereten,
féktelen búbánattal a pucér test felé vonyítanak.

A parketta langyos, ragadós, szirupos illata
körülölel, egy alkotó záró lenyomata.

Esthomályi csendélet

Az alászálló hópihék berke
káprázatos fátylat varázsol elém,
melyen keresztül a valóság jelene
még messzebbről propagálja létezését
a kárhozat tüzes sodrásából.

Valamelyik hópelyhecske tétován,
szelíden ér a meleg talajra,
felengedve távozott a világból,
csak a fagyot és a forróságot
észlelhette, élhette a boldogságból...

észlelhette végzetes semmiségét,
mégis remélt, hisz remélni akart,
hogy létezik szerelem, testvériség,
jóság és gonoszság, gyengeség és impérium,
létezni akart, egzisztálni akart...

recsegve töri meg a nyugalmat
tipegésem nesze az aszfalton,
otthonom irányába ballagok,
hideg van, szél öleli tetememet...
tűnődve merednek pilláim a holdvilágra,

halovány fényárt hint a fagyott útra,
ragyog a környék, megszűnik az idő,
majd újraindul, apró hópihe aláhull,
táncolva ereszkedik a múlt és a jövő
festői, szétfolyó peremei közé...

már földöntúli forgataggal
hadakozva tántorgok a falba,
mely jókorákat taszajt rajtam,
igyekszik rávenni a megfutamodásra,
és úgy vélem, hogy sikere van.

Világtalan, süketen és hallgatagon

Végzetes csókot lehelnek
fagyos csillagsugarak
a jégvirágok nyargaló szirmaira,
csöndesen potyogtatva harmatcseppeket,
keserűségben duzzadt sóhajok
fakadnak olvadó berken.

Fekete madárdal nyekereg
tébolyult szellők szárnyain,
álmos falevelek hullnak,
fürkészően bámulva a világra...

Messzeségben meg-megmoccan a föld,
haragosan mordulva
hányja-veti szerte parazitáit:
élet és halál akar
időről időre újjászületést,
egymástól tépve el martalékokat...

A csillagok fagyos fényében
árnyakat kutat a romlott,-
súlytalan lelkekben,
és vért ontani kész a kéz,
‘mely a bölcsőt ringatta...

Kétkedően őgyeleg a halandó,
lelvén igaztalan válaszokat
nem létező kérdésekre,
lubickolva tulajdon szutykában,
gyűjtöget egyre s másra mocskokat,
világtalan, süketen és hallgatagon...

De már nem eseng kegyelemért,
cipeli a lelkére rótt súlyos terhet,
látnak pillái,
hallanak cimpái,
ajkai jeges lehelettel nyögnek
bele a végtelen sötét éjszakába…

Világtalan, süketen és hallgatagon...
Ajkai jeges lehelettel nyögnek…
Jégvárában pihen csillagfény-szigeten…

Árnyfal

Érzékeltem temérdek zavartalan évet,
omladozó falaimon a Napvirág önfeledten
kergette a hencegő árnyakat,
és dermesztő, fagyos éjszakákon
a Holdkorong sziporkázó udvarában
találtam zavartalan nyugodalmam.

Oltalmaztam és vigyáztam
a régmúlt kérkedő dicsőségét,
a gyönyör-pillanatok utópiáit,
a következő kor reménységét.

Itt szobrozok ma is mozdulatlan.
Önérzetes falaim megcsócsálta
a vészjóslóan hanyag idő,
a Napvirág és a Holdkorong
azúr csillagtakaróba burkolózott,
árnyfalamra láthatatlan fátylat húzott...

Körbeszőtt védelmező varázzsal,
hogy halandó ne érinthessen ujjával,
így egy kósza lélek sem létezhet,
kinek elméje emlékeket idézne...

Árnyéktünemény

Szótlan, lengő, kísérő rémkép
kitépáz gondolatmenetemből.
Örök éjben párom, bizarr társ,
rejtelmes, hangtalan tájék.

Ha vesztegelek, ő is mozdulatlan,
fancsali szobor, újszerű,
s tipegésemmel együtt oson
csöndben, a parkban.

Csillagtavirózsák virulnak a menny vizén,
Holdsarló nyes egy csokrétára valót,
leveti nekem, kezembe hull. Vibráló
fényességben mímel szellemem, gigantikus
másom a tűzfalon.

Velem van örökké, egyvégtében,
előretör, terjeszkedik, szűz utakon,
tetem nélkül az anyagon.
Ha nem érzékelném, nem is létezhetnék,
Csak mint földöntúli árnyéktünemény.

Egyetlen perc

Születésünkkel egyetlen percre érintkezik a múlt, a jelen és a jövő. Létünkkel önmagunkban vonszoljuk elődeink vetületét, a hétköznapok fordulatait, a múlt építőelemei visszamaradnak hátunk mögött, általunk világra jön a jövő időről - időre.

Születésünk egyetlen perce megtestesült szabadság, ‘melyet apránként az elfutó idő örvényében újra- és újra futóhomokként pergetünk ujjaink között, és amelyért valahány tétova lépésen túl – iparkodunk nem elbotlani, hasra esni arcostól – elmulasztunk harcolni. "Nem bírom" mantrázzuk, győzködve önmagunk, hogy az aláhulló eszményeinket sehogy sem hurcolhatjuk ide a mába.

Születésünk egyetlen percében bódító érzelem ölel körbe minket. Szüleink, szeretteink önérzetes, ragyogó pillantása vetül ránk. Védelmező szeretettel csordult ölelése a világnak, ám karjai lassacskán zord, szorongató láncokat ránt körénk, ‘melyből időnként játszva, máskor komoly sebeket szakítva szabadulhatunk. Önszántából vállalt tömlöcökben, piciny ablakokon át, a szabadság határtalan mennyboltjáról pusztán egy-egy sápadt fénynyaláb tolakodik.

Születésünk egyetlen percében elemi sóhajtásunk zokogásba torkollik. Vajon örvendezés, vagy a keserűség lehelete hagyja el első ízben védtelen tetemünk?! Vajon múló létünkben a jelen gyönyörének újraélése ösztönöz bennünket, vagy az egybeforrt mártíromság elkerülése ad tartalmat halálig tartó ütközetünknek?!...

’Míg láncom el nem szakad

Görcsösen ragadom a létem,
mint gyenge láncot, 'mely mérhetetlen,
s hajtom az ismeretlen felé,
mert jámbor nyájam szavad éhezé.
Tudom, ha akarom, cselekedhetem,
ha a szándék a szeretetem,
hisz' a lánc körbeérné planétám,
ha picit hosszabbra nyújtanám,
de így alázuhan apránként
és elinal a nihilbe.

Odébbálltál, védelmezett a hasadék
s elmém feslik, vajon meddig szakad még?
Lázas szemem odatekint néha,
s ajkam már nem is nyílik, szótlan.
S ujjaim helyett fénynyalábok súrolnak, ó, hányan,
s hozzád simulnak bátran, oly’ finoman;

gyöngéden megragadom létem,
mint acélos bilincset, 'mely időtlen,
s kormányzom az ismeretlen felé,
mert jámbor nyájam szavad éhezé.
Tudom, ha akarom, cselekedhetem,
ha nem tép szét a vakrémület,
s láncomat gyorsan elvetem -

ladikban csörren föl a csöndben,
s evickél vele a tömény ködfüggönyben...
hol téged is megtalállak,
hol a képzelet igazság válhat,
hol elme helyett szív munkál
egy levelet, melyet te róttál
belém cseppekkel, mikor szipogtál...
és megnyugszik álom-életem,
tovább képzelgek, s az óceánon
megtört gyászos ladikom
- mert valóban most lesz jó nagyon -
hisz’ egy időre vízpartra vethetem
és a vasmacskám mélyen eltemethetem,
’míg láncom el nem szakad,
s 'míg fényár öleli csillagomat.

Bűnhődés

Mély-sötét űrben bolyong
szétszóródott lelked,
utadon körbe-körbe vezet
a félelem, mely markolja-tépi,
dermedt, csontos kezed.



Fény… köd-takaró alá rejtőzik,
sugara árnyék-testet ölt,
öntudatlan elmédbe képeket
vetít, élvezettel hazudja,
életed boldog másodperceit.

Vakon kutatod szabadságod
kapuját, miközben
orcádat tövisek hántják,
vérfolyó csordogál némán,
a rémület hangtalan visolyán.

Üresen nyargal képzeleted,
fagyott életed határán, hol
bűn a vágyakozás, vétek az érzés,
szerelmet is csak a balga remél,
hol elhitették veled…

értéktelen életed temetni szükséges.

Kreáció

Erőtől puffadt omló tetemem,
sárból alkotott izmai,
mennyei esővízzel vegyítem
elmémbe sivár gondolataim.

Színtelen víztükör bazsalyog,
szemlél igéző tekintettel,
megélt jövőm susog
fülembe gyászos reményeket.

Szétárad ártatlan pillantásom,
bestiális kacagássá kreálják
azonosíthatatlan érzelmek...
újra és újra enyészet.

Gránittá keményült hatalmam
nyüstöli az indulatos szerelem,
iszonytól villódzik szakadatlan,
felidézve létrejöttömet.

Aprónyi porszemmé cseperedtem,
hullámverés bércein és sírjain
létrehozva jó és rossz teremtőket,
hogy megáldassék gyötrődésem...

Ám az önös emlékeim által létesített
védő szellem elpusztíthatatlan,
előtte valék, vagy lehetek,
hogy minduntalan leromboltassak.

Groteszk

Lidércek settenkednek a falakon,
megannyi időtlennek vélt szerelem,
pillák bűbájos örvénye
von háborgó mélységbe,
égetve testeket tisztító máglyákon.

Eltorzult kép sziporkázik szívedben,
visszatartott vágyak s érzések,
színek tajtékzó farsangi bálja,
szaporáz végtelen dallamára,
szétroncsolt elhaló atmoszférára.

Idegen hatalom őrjöng véredben,
matat zaklatott életedben,
zsarnoki karmok dzsungele
verekedik veszted igényelve,
faggyúvá olvadt átkokon.

Hét gyertya lángja lehel forró csókot orcádra,
sercegésük visszhangzik a csöndben,
egy vesztegel csak vakon kárörvendve -
kacarászik fénytársai halálán...
Jajveszékelésüket bárcsak ne hallanám.

Lyukadozik mezítelen lelked

Észleltél már magadban földrengést -
Mikor poshadttá változik a csönd?
Rázkódik benned összetört lényed -
Érzed, miként lyukadozik mezítelen lelked?

Szétázik szenvedélyed a viharban -
Fanyar harangszó pusztul mennyei kárpiton!
Zubog a csönd! - Letarolt vágyálom...
Bilincs füzérében fogódzkodom.

Az idő fogságában létezel.
Forog a film! - Eloldalog a fájdalom...
De hátramarad léted tánca,
Remegő melódia repít az árvaságba.

Föltámad a szutykos öröm!
Kacajának szirma semmibe hull.
Tüzet szór sebesült lelked fuvallata -
Vakító káprázat messzire sodorja.

Álom-szonett

1.
Jer, ó, ábrándból szőtt vágyálom,
csillapítsd vadregényes szíverőm...
jer, mert kínsorsot mímelőn
tények hóbortos táncát ropom.

Repülj... míg ocsúdni nem vágyom;
s megannyi új kitárulkozás során
színpompád viruljon tovább.

2.
Színpompád viruljon tovább,
míg aláhulló szirom-lelkem,
s éjvirágom meg nem lelem
kárhozottak borzongató udvarán.

Repülj... illatvirágod borítson
édes mézbe oltva, íz-parány,
légy messze sejlő tünemény.

3.
Légy messze sejlő tünemény,
meztelen parázs a lángködben,
árnyak lebbenése, ha fűz eközben
tűznyelv szörnye, ezer-valahány.

Repülj... láván, hol fémsavót okád
a föld, s míg ő izzó kánon,
szárnyalj velem lázkormoránon.

4.
Szárnyalj velem lázkormoránon,
tarka berkek ágyása fölött,
hol szárnytalan éjjel villongott,
mert vágyát a sötétségnek szánom.

Repülj... mit vélsz látni, égnek jelezd,
s csak himbálózzál holdeső ágakon,
repülj... mert ez mindenik valóságom.

5.
Repülj... mert ez mindenik valóságom,
s a valóság vágyódva szép,
mert életutam sok-sok mozaikkép,
nem fénytelen emlékláncok.

Repülj... szárnyalj át mennyszobákon,
létezz élő szövetekből - vérző alkotó,
homokból lelket álmodó.

6.
Homokból lelket álmodó,
halált sosem figyelve zihálok
míg elhagynak a világok
semmiből magvakat alkotón.

Repülj... pehely rémekkel rángok,
szédítő csillogásba alvadón,
homokból lelket álmodó!

7.
Jer, ó, szívemnek szárnyosztón,
sodorjanak homályló tündérek
és dúdoljon zengő karének
édeni dalocskát, hol hullámzik a tó.

Repülj... röptöd oly megható,
míg létezem, ámulva csodálom,
jer, ó, vágyakból szőtt álom!

Álom-glória.

Jer, ó, vágyakból szőtt álom,
színpompád viruljon tovább,
légy messze sejlő tünemény...
szárnyalj velem lázkormoránon.

Repülj... mert ez mindenik valóságom
homokból lelket álmodó,
jer, ó, szívemnek szárnyosztó!

Vágyhozó

Én, mint éjjeli fény,
toporogtam a parton, szótlan.
A csobogás, ezüst vágyak
érzéklete, bánatom: ó, merre vagy?!
Ez ijesztő, e szót
suttogja szívem, a kínt,
hogy ölelj ismét,
Te, mohó vágyhozó!



Idomult, tajtékzott a folyó,
ezüstje lelkemre simult.
Búgva hányta a jó
emléked, mint ádáz fenevad.
Ez ijesztő, e szót
suttogja szívem, a kínt,
hogy ölelj ismét,
Te, mohó vágyhozó!



S alkonyatba fulladt a táj,
árnyak szóródtak újra szét.
Csak én észleltem, hogy fáj,
s hiányod építkezik szanaszét.
Ez ijesztő, e szót
suttogja szívem, a kínt,
hogy ölelj ismét,
Te, mohó vágyhozó!

Sors-esély

Fájdalomból kizokogott gyötrelem,
esztendőkből elsuhant remény,
holdsugárban fürdőző téli fény,
feketébe öltözött sors-esély;


Hangtalan rettegek…


Vágyakat vigyázó Tündék,
ezerfelé inaló szeszély,
szenvedélyben rejtőző szerelem,
göröngyös utakon elvezet;


Szeretetben létezem…


Hódolatban sújtó ostorok,
rejtelemben tenyésző erény,
pszichében virágzó bölcselet,
fohászba fojtott könyörgés;


Gyötrődésben érek…

Időtlenség

Fáradtan evickél az idő,
szenderedő nap-virág sugarai
fel-felcsillanó pillanatok mámorában.

Elmém össze-vissza közlekedik,
mindössze az időtlenség lohol
tova, a zsúfolt ábrándokon.


Pilláim bágyadtan le-lezáródva
merengnek a vörhenyes horizonton,
borzongón érzelmeimbe gubózva.

Fanyalogva árnyékba húzódnak
a sok mindent megélő tárgyak,
s csillagos köntösbe bújik az égbolt...

Karjaidban hever remegő testem,
érintésedtől serken a vágy
izzó ölelésed után:

egyszerre zihál a szív,
egyszerre öröm a sóhaj -
szenvedélytől égő kalandokban.

Mély-sötét éjszaka

Fenyők sápadt-zöld tetején
gyászosan hunyorít
a hold fáradt tekintete,
didergő esőcseppek
félve lapulnak egymásba,
rejtélyes szikrákat hintve
a tohonya idő elé.


A völgy ködös karjaiban
mély-sötét subában,
zsúpfedeles viskók reszketnek,
apró ablakukban gunnyasztva
szaporáznak a homályló fények,
kéményeik gyászos füstöt lihegnek
a pislákoló csillagok szemébe.

Néptelen ködfátylas utakon
tétova léptek koppanva
sodrónak tova a növekvő tócsában,
vonagló tetem vánszorog némán,
elméje gondolatban kiabál -

Üt, ostoroz, simogat s kényeztet
békét kötve háborút üzen…

S a nyugalmat szomjazó lélek,
hánykolódik a kétségbeesésben.

Lassacskán elnehezednek
az éj megfáradt lábai,
s a fények árnyékba költöznek,
csalogató szavak dúdolását
befogadó fülek hallgatják,
az aláhulló esőcseppek
egymást szelíden karolva,
szebb jövőről álmodnak.