Esthomályi csendélet

Az alászálló hópihék berke
káprázatos fátylat varázsol elém,
melyen keresztül a valóság jelene
még messzebbről propagálja létezését
a kárhozat tüzes sodrásából.

Valamelyik hópelyhecske tétován,
szelíden ér a meleg talajra,
felengedve távozott a világból,
csak a fagyot és a forróságot
észlelhette, élhette a boldogságból...

észlelhette végzetes semmiségét,
mégis remélt, hisz remélni akart,
hogy létezik szerelem, testvériség,
jóság és gonoszság, gyengeség és impérium,
létezni akart, egzisztálni akart...

recsegve töri meg a nyugalmat
tipegésem nesze az aszfalton,
otthonom irányába ballagok,
hideg van, szél öleli tetememet...
tűnődve merednek pilláim a holdvilágra,

halovány fényárt hint a fagyott útra,
ragyog a környék, megszűnik az idő,
majd újraindul, apró hópihe aláhull,
táncolva ereszkedik a múlt és a jövő
festői, szétfolyó peremei közé...

már földöntúli forgataggal
hadakozva tántorgok a falba,
mely jókorákat taszajt rajtam,
igyekszik rávenni a megfutamodásra,
és úgy vélem, hogy sikere van.