Születésünkkel egyetlen percre érintkezik a múlt, a jelen és a jövő. Létünkkel önmagunkban vonszoljuk elődeink vetületét, a hétköznapok fordulatait, a múlt építőelemei visszamaradnak hátunk mögött, általunk világra jön a jövő időről - időre.
Születésünk egyetlen perce megtestesült szabadság, ‘melyet apránként az elfutó idő örvényében újra- és újra futóhomokként pergetünk ujjaink között, és amelyért valahány tétova lépésen túl – iparkodunk nem elbotlani, hasra esni arcostól – elmulasztunk harcolni. "Nem bírom" mantrázzuk, győzködve önmagunk, hogy az aláhulló eszményeinket sehogy sem hurcolhatjuk ide a mába.
Születésünk egyetlen percében bódító érzelem ölel körbe minket. Szüleink, szeretteink önérzetes, ragyogó pillantása vetül ránk. Védelmező szeretettel csordult ölelése a világnak, ám karjai lassacskán zord, szorongató láncokat ránt körénk, ‘melyből időnként játszva, máskor komoly sebeket szakítva szabadulhatunk. Önszántából vállalt tömlöcökben, piciny ablakokon át, a szabadság határtalan mennyboltjáról pusztán egy-egy sápadt fénynyaláb tolakodik.
Születésünk egyetlen percében elemi sóhajtásunk zokogásba torkollik. Vajon örvendezés, vagy a keserűség lehelete hagyja el első ízben védtelen tetemünk?! Vajon múló létünkben a jelen gyönyörének újraélése ösztönöz bennünket, vagy az egybeforrt mártíromság elkerülése ad tartalmat halálig tartó ütközetünknek?!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése