Álom-szonett

1.
Jer, ó, ábrándból szőtt vágyálom,
csillapítsd vadregényes szíverőm...
jer, mert kínsorsot mímelőn
tények hóbortos táncát ropom.

Repülj... míg ocsúdni nem vágyom;
s megannyi új kitárulkozás során
színpompád viruljon tovább.

2.
Színpompád viruljon tovább,
míg aláhulló szirom-lelkem,
s éjvirágom meg nem lelem
kárhozottak borzongató udvarán.

Repülj... illatvirágod borítson
édes mézbe oltva, íz-parány,
légy messze sejlő tünemény.

3.
Légy messze sejlő tünemény,
meztelen parázs a lángködben,
árnyak lebbenése, ha fűz eközben
tűznyelv szörnye, ezer-valahány.

Repülj... láván, hol fémsavót okád
a föld, s míg ő izzó kánon,
szárnyalj velem lázkormoránon.

4.
Szárnyalj velem lázkormoránon,
tarka berkek ágyása fölött,
hol szárnytalan éjjel villongott,
mert vágyát a sötétségnek szánom.

Repülj... mit vélsz látni, égnek jelezd,
s csak himbálózzál holdeső ágakon,
repülj... mert ez mindenik valóságom.

5.
Repülj... mert ez mindenik valóságom,
s a valóság vágyódva szép,
mert életutam sok-sok mozaikkép,
nem fénytelen emlékláncok.

Repülj... szárnyalj át mennyszobákon,
létezz élő szövetekből - vérző alkotó,
homokból lelket álmodó.

6.
Homokból lelket álmodó,
halált sosem figyelve zihálok
míg elhagynak a világok
semmiből magvakat alkotón.

Repülj... pehely rémekkel rángok,
szédítő csillogásba alvadón,
homokból lelket álmodó!

7.
Jer, ó, szívemnek szárnyosztón,
sodorjanak homályló tündérek
és dúdoljon zengő karének
édeni dalocskát, hol hullámzik a tó.

Repülj... röptöd oly megható,
míg létezem, ámulva csodálom,
jer, ó, vágyakból szőtt álom!

Álom-glória.

Jer, ó, vágyakból szőtt álom,
színpompád viruljon tovább,
légy messze sejlő tünemény...
szárnyalj velem lázkormoránon.

Repülj... mert ez mindenik valóságom
homokból lelket álmodó,
jer, ó, szívemnek szárnyosztó!

Vágyhozó

Én, mint éjjeli fény,
toporogtam a parton, szótlan.
A csobogás, ezüst vágyak
érzéklete, bánatom: ó, merre vagy?!
Ez ijesztő, e szót
suttogja szívem, a kínt,
hogy ölelj ismét,
Te, mohó vágyhozó!



Idomult, tajtékzott a folyó,
ezüstje lelkemre simult.
Búgva hányta a jó
emléked, mint ádáz fenevad.
Ez ijesztő, e szót
suttogja szívem, a kínt,
hogy ölelj ismét,
Te, mohó vágyhozó!



S alkonyatba fulladt a táj,
árnyak szóródtak újra szét.
Csak én észleltem, hogy fáj,
s hiányod építkezik szanaszét.
Ez ijesztő, e szót
suttogja szívem, a kínt,
hogy ölelj ismét,
Te, mohó vágyhozó!

Sors-esély

Fájdalomból kizokogott gyötrelem,
esztendőkből elsuhant remény,
holdsugárban fürdőző téli fény,
feketébe öltözött sors-esély;


Hangtalan rettegek…


Vágyakat vigyázó Tündék,
ezerfelé inaló szeszély,
szenvedélyben rejtőző szerelem,
göröngyös utakon elvezet;


Szeretetben létezem…


Hódolatban sújtó ostorok,
rejtelemben tenyésző erény,
pszichében virágzó bölcselet,
fohászba fojtott könyörgés;


Gyötrődésben érek…

Időtlenség

Fáradtan evickél az idő,
szenderedő nap-virág sugarai
fel-felcsillanó pillanatok mámorában.

Elmém össze-vissza közlekedik,
mindössze az időtlenség lohol
tova, a zsúfolt ábrándokon.


Pilláim bágyadtan le-lezáródva
merengnek a vörhenyes horizonton,
borzongón érzelmeimbe gubózva.

Fanyalogva árnyékba húzódnak
a sok mindent megélő tárgyak,
s csillagos köntösbe bújik az égbolt...

Karjaidban hever remegő testem,
érintésedtől serken a vágy
izzó ölelésed után:

egyszerre zihál a szív,
egyszerre öröm a sóhaj -
szenvedélytől égő kalandokban.

Mély-sötét éjszaka

Fenyők sápadt-zöld tetején
gyászosan hunyorít
a hold fáradt tekintete,
didergő esőcseppek
félve lapulnak egymásba,
rejtélyes szikrákat hintve
a tohonya idő elé.


A völgy ködös karjaiban
mély-sötét subában,
zsúpfedeles viskók reszketnek,
apró ablakukban gunnyasztva
szaporáznak a homályló fények,
kéményeik gyászos füstöt lihegnek
a pislákoló csillagok szemébe.

Néptelen ködfátylas utakon
tétova léptek koppanva
sodrónak tova a növekvő tócsában,
vonagló tetem vánszorog némán,
elméje gondolatban kiabál -

Üt, ostoroz, simogat s kényeztet
békét kötve háborút üzen…

S a nyugalmat szomjazó lélek,
hánykolódik a kétségbeesésben.

Lassacskán elnehezednek
az éj megfáradt lábai,
s a fények árnyékba költöznek,
csalogató szavak dúdolását
befogadó fülek hallgatják,
az aláhulló esőcseppek
egymást szelíden karolva,
szebb jövőről álmodnak.

Időnként

Időnként írok, időnként olvasok.
Időnként beszélek, sokszor csak hallgatok.
S ezalatt írom jövőm fásult történetét,
S ezalatt olvasom szép-csúf múltam, mint egy regét
Melyet jelenem szaggatott szét.

Időnként írok, időnként csatázok.
Időnként elhiszem magamnak, hogy poéta vagyok;
S ezalatt rólad is elfeledkezem,
S ezalatt nyilaim tetemedből gyűjtögetem,
Önmagam igazság célpontjába helyezem.

Időnként írok, időnként meghalok.
Időnként szégyellik magukat miattam az angyalok.
S ezalatt lelkem ebben jól érzem,
S ezalatt önmagát tépi darabokba énem
Melytől sosem fáj, ha vérzem.

Időnként írok, Időnként olvasok
Időnként beszélek...
S egyre mélyebben hallgatok…

Ébredés

Csönd, csak szíved acsarkodik dacosan, s lelked rikoltozik némán.
Fejedben mégis csönd lakozik.
Nem mélázol, csak szeretsz és két világ között lebegsz.
Tudod, midőn, valaki a szemedbe tekint, nem láthat egyebet,
Mint, színes cukorka-hegyet.
Hisz’ az álomélet mézédes.
S ha ismerős hang csendül fel, mint halovány lágy dallam;
S ez a valaki valahányszor hozzád ér, mintha szellő simogatna…
Fuvallat lebegteti hajad, képzeleted tengerkékjébe fullad,
Majd kristálycseppek arcod ráncait cirógatva,
Özönvíz áztatta gondolatokban...
Megáll a csönd egy pillanatra.
De másodpercek töredéke múlva, szíved lopott darabjával illan tova,
Úgy érzed, mégse hagytad elragadni magadtól.
Reméled mindez pusztán csak hallucináció.
Később, ha felébredsz, a világ közepén találod magad,
Könnyekkel, vérző szívvel,
Kacagástól sugárzó tekintettel, kecsesen táncoló lélekkel.