Ébredés

Csönd, csak szíved acsarkodik dacosan, s lelked rikoltozik némán.
Fejedben mégis csönd lakozik.
Nem mélázol, csak szeretsz és két világ között lebegsz.
Tudod, midőn, valaki a szemedbe tekint, nem láthat egyebet,
Mint, színes cukorka-hegyet.
Hisz’ az álomélet mézédes.
S ha ismerős hang csendül fel, mint halovány lágy dallam;
S ez a valaki valahányszor hozzád ér, mintha szellő simogatna…
Fuvallat lebegteti hajad, képzeleted tengerkékjébe fullad,
Majd kristálycseppek arcod ráncait cirógatva,
Özönvíz áztatta gondolatokban...
Megáll a csönd egy pillanatra.
De másodpercek töredéke múlva, szíved lopott darabjával illan tova,
Úgy érzed, mégse hagytad elragadni magadtól.
Reméled mindez pusztán csak hallucináció.
Később, ha felébredsz, a világ közepén találod magad,
Könnyekkel, vérző szívvel,
Kacagástól sugárzó tekintettel, kecsesen táncoló lélekkel.

Nem szerettelek

Megőrizném gyarló vágyaim,
mert visszavonnak mosolygó szemeid,
s homályba veszett képzetekben
szeretetté egyesül a színlelt gyűlölet,
szertefoszlik a fájdalom, a sötét gondolat,
lelkem elűzi a riasztó démonokat.

Nem szerettelek Téged,
hisz’ beteges, őrült féltékenységem
a változtató ürességet várta…
kezedben lehettem volna rózsa talán,
kit borzongva lüktető szívvel megcsodálsz,
s érintésed selymében szirmaim bontogatnám.

Mikor átlépem álom nélküli álmaim,
már ott leszel,
míg el nem jön újra az a sötét, elborult este…,
majd ismét szerethetjük egymást békében,
szivárvány-csillogással beragyogva a világot,
utat mutatva csillagok hadának.

Börtönödben

Nehéz rácsok omolnak
fakó hétköznapjaidra,
a halál csattogva
neszez a távolban.

Nincs ki megsegítsen,
támogassa rokkant sorsodat,
csak fekszel börtönödben,
éj-sötét magányodban.

A silbak hamisan énekel,
pihenteti az ostorcsapást
vérben ázó tetemeden...

Patkányok inalnak szerte,
ezernyi bogár és ábrándozás,-
bizakodva figyelik elmúlásodat.

Sokadszor borul gyászba
a folyton újjászülető napvirág,
átengedve terét újra
a változékony holdvilágnak.

Rideg érzelmek dulakodnak
sárga, nyálkás falakon,
szótlanságuk unottan inog
lángban izzó jajokon.

Pribékek kuncogása kéjjel
szorítják lelkedből énedet,
időtlen gyötrelmek tüzében,

kergeti sátáni vágyait,
apránként roncsolja ujjaid,
nyújtja feszülő tagjaid.

Aléltan heversz celládban,
hideg kövek karolnak...
erőtlen testeden verekedve
paraziták emésztenek.

Vörösen izzó bőrödön
fekete kelések terpeszkednek,
látod közeledő véged
visszajönni siető jövődön.

Nem jön, hiába várod
visszavet ismét verseid
groteszk vak tükrébe...

Álmaid gázkamrába fulladnak,
gondolatok keresik tetteid,
mely beleolvad mélységeibe.

Mozdulatlan

Heverek ágyamon - az unalom
mély árkokat vés orcámba,
melyektől eltorzul ábrázatom -
lelkemet sápadt fájdalom harapja.

Pózt változtatok finoman,
nehogy megerőltessem magam,
átadom lényem játékos dallamoknak,
hogy a hangjegyek elűzzék magányomat.

Gondolatok csapongnak elmémben,
mint Szaharában tomboló homokvihar
röpít szerteszét, szárnyait eregetve,
szemre szürke fátylat terít és megvakít.

Szenderedni nincs kedvem:
ramaty újra ébrednem,
mozdulatlan hever tetemem,
sorokat ró papírra kezem – éhezem…

Agyam tétlen -
elfelejtett enni-inni,
képtelen elaludni…

- Fulladozik gondolataiban… -

Elmúlás

Utolsó nyári éjjel…
Már vártad az őszt figyelve.
Toporog a levegő bambán,
Fuvallat sem oson,
Csupán szótlan
Kötélvonásba fognak.

Ciripel a tücsök csapat,
Csöndes pihenőre vágyva.
Hold s Szaturnusz köröket lejt,
Mind közelebb úszik-kereng
Árny-fényáradatban.

Nyirkos levegő illata zubog,
Míg elkopik a bú s a bánat.
Ha a nyárból ősz dalol,
Avarszőnyegen bandukolsz...
Lábad alatt tipródik a múlt.

Árkot vájnak bőrödön a ráncok,
Arcodon mélabú a komorság,
Reszketeg-üveges pillantások
Kémlelik magasban a planétát
Akadálytalanul.

Szárnyakon

Magasan szárnyalsz
a fellegek között,
csak a szótlan magány
úszik szellemként
érzelmeid űzvén.

A határtalan tér
lángoló fáklyaként
perzseli fel jövődet,
napvirág kecsegteti
Ikaroszi lelkedet.

Életed tohonya
abroncsai nyikorogva,
összetörten megtorpannak,
s a változatlan fájdalmak
tüzébe elporladnak...

Ítéletet

Káosz és kétségbeesés munkálkodik bennem hosszú hónapok óta... Ostoba érzelmek játszanak orosz rulettet halántékom körül. Már nem tudom, mi az igaz, mi az álságos hazugság. Szavak jönnek sebesen száguldva, akár az expressz vonat. Megállíthatatlanul szakítja darabokra a sínek közé zuhant áldozatát. Győzködi a holtat, hogy az ő hibája. Elmebeteg elméjének köszönheti a fájdalmat, a véget. Elmebeteg, őrült, eszement! Mily hatalmas szavak ezek… lassan végül megértem jelentésüket. Elme játék minden - mondják… a lélek gyötrelme és a szív bánata. Élettelenül fuldoklom a magány fekete tengerében örvénylő, magába szippantó sűrű nihiljében. Távolban kongnak halkan üres kiáltások. Hallom-értem tartalmukat, homályos tenyerek árnya nyúl felém segítséget ígérve. Erőtlen kapálózom szorításukért – hiába. Megérint bársonyos íve, majd torkon ragadnak ujjai, s fejem csobban a vízben.
Halkan búgó suttogó kuncogások élvezkednek vádolón-, ítéletet hirdetve:
„Elmédben súlyos a kór, büntetésed száműzetés, nem pillanthatnak rád szemek, melyek megvakulnak tekinteted sivatagában. Nem érinthetnek kezek, hiszen bőröd gennyes sebeket éget, mar, tép álnokul… Ahogy lelked is romlott, kínt és szenvedést érdemel, sötét, jeges űrben, míg meg nem változik.”