Nagymama

Most már értem...

Nem akkor, ha kívánatos,

Nem akkor, mikor elmondtad nekem...

Most, amikor szükségem van rá,

Most, amikor átélem azt,

Most, amikor már nem tudok Neked hálásnak lenni,

Most, hogy már nincs köszönet, sem ölelés....

De te létezel.

A tenger minden hullámában jelen vagy,

Minden lépésnél a homokban,

Minden hajózásra alkalmas szélben,

Azokon az éjszakákon, amikor kinyitom az ablakot és friss levegővel telik meg a szobám...

Élvezed a nevetésem és a könnyeim vigasztalnak.

S te létezel.

Mert te vagy a legigazabb bennem és én vagyok belőled,

különleges módon, úton jártál, de akkor még nem tudtam...

Hogy a bölcsesség a tiéd...

Leckéket adtál az életből, melyeket játékokkal tettél hatékonyabbá.

Nem voltál tanár, mikor tanítottál.

Nem ítélkeztél, miközben figyelted a botlásaim.

Nem gyűlöltél, ha hibáztam...

mindig megbocsájtottál nekem.

S mindez egy igen egyszerű életfilozófia, mint a kislány

egy romlatlan nagylány nélkül,

egy romlatlan lélek csipetnyi hiúság nélkül...

Hiányzol... tenger szemeinek nője...

A szenvedéstől való szomorú pillantások nője,

Aki nem engedte meg az életnek, hogy legyőzze...

Hiányzol nagymama, több vagy, mint a lélegzet,

minden boldogságban, minden ajándékban,

minden mesében, minden alvásomban és valóságomban

JELEN VAGY!!!

Az igazságom...

Olyan érzések, amiket soha nem ismertem fel, de ma már merem.

Olyan dolgok, amiket gondoltam és kimondtam:

Pillanatok, amelyek korábban leküzdhetetlenek voltak és ma már jelentéktelenek.

Döntések...

Ha visszatekintek és eltűnődök, rájövök, hogy minden,

ami történt egy-egy része volt annak, ami ma vagyok.

Most már itt vagyok, mert úgy döntöttem...

Döntöttem azokban a helyzetekben, amikor tudtam létezni, de volt, mikor nem.

Azok, amik csak jöttek és jöttek és sodortak... egész egyszerűen nem létezhettem.

S ajándékoztam magamnak egy horgonyt a jelenben és most a mában,

mivel a mai lépteim a holnap emlékei és igen, a pillanat bölcs, a sikeres jövő.

A kétséges tegnap ajándéka a szabad választás.

 Döntések, helyzetek, személyek, tapasztalatok, érzésesek...

Végül az élet... események, pillanatok sokasága.

Lélegzik, érez, élvez, nevet,

de sír, szenved, más véleményen van

és minden összeadódik, minden számít, minden tanít...

Ne zárkózz be. Ez vagy te... Vagy, aki vagy.

Ma végre látok és végül találkozom,

érintkezem és nagyon sajnálom...

felszabadítom magam és engedem élni.

Mert ma egyetértek,

igazából romból a lelkiismeret, szembesítem magam a valósággal és

bevallom, hogy nem... nem vagyok tökéletes,

egyszerűen csak én vagyok és egyszerűen lenni óriási dolog.

Két pohár sör és feltárul egy élet leplezett hazugsága előttem

és a felfedezés, melyre bukkantam az enyém...

Mennyit hazudtál magadnak?

Hahaha... az Együtt-zengés kútja :-)

¡Otoño alegre!|Vidám ősz!

La belleza de la naturaleza - Hűvösvölgy

Mitől félsz?

Elegem van mindenből. Egyik nap telik a másik után. Majd ismét másik nap. Az az érzésem, hogy semmi nem történik. Mert valójában semmi nem történik. Semmi nem nyűgöz le. Nem érzem, hogy éreznék. Nincs szeretet. Nincs akarat.

Nem emlékszem, hogy miért kell nevetni, vagy sírni. Álmodni vagy vibrálni.

Semmi. Úgy tűnik, meghaltam.

Kimegyek ösztönzést keresni az utcára, valamit, hogy felébresszen. Hogy újraélesszen engem. Ez van. Minden napnak ugyanaz az útja. Ugyanaz a zaj. Az autók. Az emberek...

Emberek. Olyan idegenek, akik anélkül sétálnak, hogy figyelnének bármire. Nincs senki.

És semmi. Úgy tűnik meghaltam.

Utazom a villamoson. Mindenhol emberek. Szinte mindenki kezében telefon, rátapadnak a képernyőre, anélkül, hogy felnéznének.

Érzek. Felállok és a jármű hátuljába sétálok.

Sóhajtok. Telik az idő... megérkezem. Leszállok. 

Kattog az agyam... hideg és szürkeség van.

És semmi. Úgy tűnik meghaltam.

 Valaki a kezembe kapaszkodik. Egy forró apró kis kéz, megszorítja az enyémet és lehúz.

"Hölgyem, egy titok"

A másik kezével intett, hogy hajoljak le hozzá. A kezeit a fülemhez helyezve súgja: "mitől félsz?" Majd elment.

Megcsókolta az arcom és elment. Oldalán egy fiatal hajléktalan, aki úgy tűnt látszólag, mint a gyermek anyja.

Mitől félsz?

Ez a mondat visszhangzik a fejemben, mintha állandóan suttognának a fülembe. Az a kis lény csak 8 év körüli és két szóval összekuszálta az undoromat, unalmamat.

"Mitől félsz?"

Amikor hazaértem kinyitottam egy doboz sört. Filozofáltam, gondolkodtam, meditáltam...

Nem tudtam aludni az éjjel, nincs válasz.

Mitől félsz?

A pókok, a munkanélküliség, a halálos betegség, a magány....

Sok minden van. Nem hagyta lecsukni a szemem, nem hagyott aludni.

Másnap reggel csak úgy, hirtelen ugrottam ki az ágyból.

Ugyanabban az utcában, ugyanabban a kereszteződésben, ugyanazon az útvonalon, mint minden nap...

Kerestem a kicsi kezek érintését, melyek nem hagytak aludni.

S ő ott volt.... a piac bejáratánál, ahol az előző nap. Együtt a fiatal nővel.

Tisztelettel közeledtem és engedélyt kértem az anyjától, hogy beszélhessek vele. Bólintott.

  - " Mi a válasz gyermek?"

  - " Mitől félsz?"

  - "Sok mindentől."

  - "Olyan dolgoktól, amik most történnek veled? "

  - "Olyanoktól. Megijesztenek azok az események, amik történnek."

  - " Látod a jövőt? "

  - " Hahaha. Nem."

  - "Hát akkor, ezek a dolgok amik most történnek veled, az élet."

Megölelt és ismét megkérdezte:

-"Mitől félsz?"

Vettem egy csomag mogyorót a gyereknek és láttam a nagy szemeiben, hogy tudja választ.

-"Nem élni."

Ebben a pillanatban, valami az elmémben megváltozott. Az élet nem hozta a pénzt, a munkát, vagy az ambíciót. De utamba sodort egy önzetlen, bölcs kis gyermeket egy napon az utcán.

Ugyanaz az utca minden nap, amit keresztezett.

Ugyanabban a sarokban, ahol mindig ott van és soha nem maradt el a pillantása, amit rám vetett. 

Most már enyém az életem.

Semmi nem ugyanaz és semmi nem egyenlő...

Már tudom, nem nézni, hanem megjegyezni.

Élvezem, ha nem mozdulok ki otthonomból.

Kihívást jelet számomra, nem kényszerítem magam kötelezettségekre.

És most én kérdezem tőled: Mi a félelem?

Tagadások?

Nem, nem, nem.

Már nem lep meg, sikerült és nem fáj. Sokszor hallom, de soha nem hozom létre ugyanazt.

Különösen most.

Mert mi tagadás, nos... kihúzom magam és fogom a büszkeségem, a rúgásokat, a vágyaimat,az önmegvetést, a bátorságot, hogy újrakezdjem. Próbálkozom tovább.

Az erőfeszítés, áldozatok és könnyek évei. Az időszakos magány, munka és csalódások évei. Távol a család, a szeretteink és most: úgy gondolod, többé már "nem" hazudnak?

Spórolj a levegővel, az idővel, az energiával.

Mi van?

Nem kedvelem?

Nem látszik, mi érdekel?

Nem illeszkedik ideákba?

Hát, mi ez?

Mennyibe kerül? Vitatkozzunk pozíción? Vitatkozzunk kitalált eszméken?

Vagy van egyéb ok a megaláztatásra?

Ha a véleményednek kicsit is számítania kellene, akkor azt mondaná "nem", ami fáj:

neked nincs egészséges esélyed, hogy sikeresen kigyere a csatából... hiszen képzetlen vagy.

Senki nincs, aki szeretne téged. Nem különbözteted meg az igazán fontos dolgokat attól, ami nem fontos.

S ugye... az elillanó napok "nem" hoznak nekem egyáltalán semmi jót, semmi újat. A tény az, hogy már nincs vesztegetni való időm, mert természetesen sok értékes percet pocsékoltam el az elején.

De amikor eljön az "igen" ideje, készen fog állni a lelkem és a tudatom, hogy megbecsülje a felelősséget, a belé helyezett bizalmat.

És jönnek, mert a történelem ismétli önmagát....az alkalmak, ma már tapasztalatok és nem elvesztegetett idők.

Jó éjszakát!

Köszönöm, hogy emlékeztettél arra, hogy a legnehezebb dolgok a legélvezetesebbek... és, hogy kitartásunknak, állhatatosságunknak köszönhetően megkapjuk őket... ettől válunk különlegessé.

És, ha ezután a beszélgetés után úgy dönt, hogy "igen" a válasza... már túl késő és a feleletem annyi lehet rá immár, "nem".