Nagymama

Most már értem...

Nem akkor, ha kívánatos,

Nem akkor, mikor elmondtad nekem...

Most, amikor szükségem van rá,

Most, amikor átélem azt,

Most, amikor már nem tudok Neked hálásnak lenni,

Most, hogy már nincs köszönet, sem ölelés....

De te létezel.

A tenger minden hullámában jelen vagy,

Minden lépésnél a homokban,

Minden hajózásra alkalmas szélben,

Azokon az éjszakákon, amikor kinyitom az ablakot és friss levegővel telik meg a szobám...

Élvezed a nevetésem és a könnyeim vigasztalnak.

S te létezel.

Mert te vagy a legigazabb bennem és én vagyok belőled,

különleges módon, úton jártál, de akkor még nem tudtam...

Hogy a bölcsesség a tiéd...

Leckéket adtál az életből, melyeket játékokkal tettél hatékonyabbá.

Nem voltál tanár, mikor tanítottál.

Nem ítélkeztél, miközben figyelted a botlásaim.

Nem gyűlöltél, ha hibáztam...

mindig megbocsájtottál nekem.

S mindez egy igen egyszerű életfilozófia, mint a kislány

egy romlatlan nagylány nélkül,

egy romlatlan lélek csipetnyi hiúság nélkül...

Hiányzol... tenger szemeinek nője...

A szenvedéstől való szomorú pillantások nője,

Aki nem engedte meg az életnek, hogy legyőzze...

Hiányzol nagymama, több vagy, mint a lélegzet,

minden boldogságban, minden ajándékban,

minden mesében, minden alvásomban és valóságomban

JELEN VAGY!!!