Tagadások?

Nem, nem, nem.

Már nem lep meg, sikerült és nem fáj. Sokszor hallom, de soha nem hozom létre ugyanazt.

Különösen most.

Mert mi tagadás, nos... kihúzom magam és fogom a büszkeségem, a rúgásokat, a vágyaimat,az önmegvetést, a bátorságot, hogy újrakezdjem. Próbálkozom tovább.

Az erőfeszítés, áldozatok és könnyek évei. Az időszakos magány, munka és csalódások évei. Távol a család, a szeretteink és most: úgy gondolod, többé már "nem" hazudnak?

Spórolj a levegővel, az idővel, az energiával.

Mi van?

Nem kedvelem?

Nem látszik, mi érdekel?

Nem illeszkedik ideákba?

Hát, mi ez?

Mennyibe kerül? Vitatkozzunk pozíción? Vitatkozzunk kitalált eszméken?

Vagy van egyéb ok a megaláztatásra?

Ha a véleményednek kicsit is számítania kellene, akkor azt mondaná "nem", ami fáj:

neked nincs egészséges esélyed, hogy sikeresen kigyere a csatából... hiszen képzetlen vagy.

Senki nincs, aki szeretne téged. Nem különbözteted meg az igazán fontos dolgokat attól, ami nem fontos.

S ugye... az elillanó napok "nem" hoznak nekem egyáltalán semmi jót, semmi újat. A tény az, hogy már nincs vesztegetni való időm, mert természetesen sok értékes percet pocsékoltam el az elején.

De amikor eljön az "igen" ideje, készen fog állni a lelkem és a tudatom, hogy megbecsülje a felelősséget, a belé helyezett bizalmat.

És jönnek, mert a történelem ismétli önmagát....az alkalmak, ma már tapasztalatok és nem elvesztegetett idők.

Jó éjszakát!

Köszönöm, hogy emlékeztettél arra, hogy a legnehezebb dolgok a legélvezetesebbek... és, hogy kitartásunknak, állhatatosságunknak köszönhetően megkapjuk őket... ettől válunk különlegessé.

És, ha ezután a beszélgetés után úgy dönt, hogy "igen" a válasza... már túl késő és a feleletem annyi lehet rá immár, "nem".