Látó szemet...

Legtöbb esetben a minket körbevevő világban élünk. Egy világ, melyben nem tudhatjuk, hogy az ember, vagy éppen mi, kivel fogunk beszélni és ki az, akit nem látunk többé az életben...

Félelmeink, bizonytalanságaink, miként fogják gátolni tetteinket!? Mennyire korlátozzák vágyainkat? Vajon megváltoztatják-e személyiségünket?

Hagytuk, hogy ezek a káros pillanatok - bírálatok, hangtalan rosszízű szavak, pillantások - mérgezzenek, megfosztva magunkat az idő élvezetétől és az elszórt percek nem fognak visszajönni.

Miért?

Mindig figyelmes voltam.

Szeretem nézni az emberek viselkedését. Elképzelni, hogy milyenek lesznek napról napra a gesztusok, miként változik a hang hangja, vagy a séta útja.

Figyelek, tanulok és képzelgek... hosszú évek alatt megtanultam nem ítélkezni.

S hányszor döntöttem úgy, kockáztatok?... közel engedek magamhoz valakit, anélkül, hogy ismerném és tudnám, tévedtem.

Hányszor történt meg ugyanez veled?

És akkor...

Mi ez a vágy.... kritizálni és kisebbíteni a kárt?

Milyen jogon?

A pillantás... a megjelenés...

Ott van a tükre annak, kik vagyunk. Minden, ami megszületik meg is hal.

Az első csók szemekkel történik és a fájdalom tisztává válik a könnyekben.

Mi zárt szemekkel születtünk, én vagyok, aki elképzeli hirtelen a látástól való félelmet, pedig egy világ vár ránk. 

Tiszta, ártatlan  pillantással születtünk és mégis megvezetjük magunkat.

Megálltunk, hogy megvizsgáljuk az ítélkezéseket.

Látni és kritizálni... megfigyelni és mészárolni.

Ha a szem a lélek kapuja...

Hány lelket láttál?

Egy kézen meg lehet számolni.

Irigységgel zárjuk be az ajtót, féltékenység, önzés...

Gondolod, hogy ha valóban elkötelezzük magunkat, idővel megértenek ítélkezés helyett? Vagy lennének hóhérok a bírák helyett?

Tisztítja a lelket, és tisztítja a szemet. Nem ítélkezni és el fogsz kezdeni látni.

Nem kritizálni és el fogsz kezdeni fejlődni, szellemileg nőni.

Figyelj és tudni fogod mit kell még tanulnod.

A világ változik, útmutatással, nem pedig szavakkal.

Tehát... csukd be a szemed, lélegezz mélyeket és amikor kitárod pilláid...

Figyelj, láss és nézz...

Ugye?

Ugye? Most minden rosszul megy. Nincs kiút. A világ értelmetlen. Nehéz a fej, a szív, az értelem. Nem tehetek semmit. Nem éri meg... ez nem nehéz, ez lehetetlen. Indítékok, űr, érzelmek... nem létező óriási szürke felhő az élet.

Feladom. Te vagy a fejemben, aki megjelenik. Folyton "találkozom" veled. Nem suhansz tova és a semmiből bukkansz elő, hogy elhessegesd a szürke felhőt.

És a szürke felhő szétoszlik.

Lehetetlen kihívások előtt toporgok. Komor dolgok, amelyek nem ontanak magukból csak fekete fényt.

Vajon mi a baj?

Nem emlékszem...

Az ölelésed hiányzik, ami most oly' messze van. Öntudatlanul hívogat engem a béke, szeretet, védelem, biztonság... mert még létezik, hiszem.

Kezemben egy kép, de hiányzik a hang, a személyiség. Így csupán csak illúzió vagy, indíték a boldogsághoz.

A reményt sugárzod magadból, az utolsó lerombolhatatlan bástyát. Teszem, amit kell... értünk. Hisz' tudod ki vagyok, még ha most távol is tőled. 

Valahol a felvillanó pillanatok fényében te ott leszel, én pedig veled és ismét együtt írjuk majd a történetet... a történet végére pedig azt a bűvös "szavacskát", hogy Happy End.

En el corazón de la naturaleza... :-)))

Talány

El- eltűnődsz, a rigmus mi lenne,

habkönnyű a sóhaj, hogy lehetne;

Hisz’ ha habkönnyű - nézd, milyen súlyos.

Mint keserűség édes aromás-méze,

boldogságnak gyászolása, gyötrelme,

mint rémület, mikor hősies.

Szavaknak hangtalan szívverése,

ólomlebeny pille-röppenése,

zefír, mely földről felröpít,

s a hegyek orma felett, időtlen

altat, álomba ringat éberen -

nektárral kínálva andalít.

És hűsítő, mikor felhevít.

Az ajka szúrós, balzsamos,

maszlagolásra hajlamos;

akkor hát - férfias,

oly tündöklő, légies,

vagy inkább nőies,

ha szelíd - harcias,

érces hangjával öblöget,

kölyök, rád nyelvet öltöget,

fedetlenre öltözet,

éjsötétben gyertyafény,

kiúttalan mégis- remény.

Kibogozhatatlan bogozható,

eljövendőnek múltat vigyázó,

mindörökké napfény-ár,

lélektől-lélekig hírnök;

levél, melyet ismét olvasol,

s hiába régi már, benned újra szól.

Hoy... :-)

Próza

Halk moraj. Csak néha kattan 

halkan az óra fáradt rúgója.

Merő csömör. Magány.

Ha volt, mi éltet - most elrejtőzött

az éj fényében.

Nyugodt semmittevésre kárhoztatva az

idő börtönében verem a kaput.

Pattan egy ideg.

Visszafogom magam, s csak elmémben

tombolok, üvöltök, mint egy elmebeteg

őrült. Csapkodok, dühöngök a 

nagy Semmi tiszteletére.

Valaki kívülről figyel.

Azt hiszi, gondolkodom. S én

belefulladtam a tombolásba.

Pattan egy ideg.

Csönd.

 

Ha zordak az álmok

Üdvösséges télesti csönd tárul elém,
újholdat sejtet az éji-homály.
Átszűrődik a csillogás ágak dzsungelén
s mutatja a Vándor örökkön fénylő arcát.

Friss eső, erdő illatát repíti felém
a szellősen ringatózó éji levegő,
vadregényes udvarnak lágy ölén,
lámpafényen eső szitál lebegőn.

Nem szunnyadhatok, ha zordak az álmok...
Csitul már őszt harsogó dalolásom
s merengek szívbe égett piruláson.

S ha megkönnyezem meglelt könnyeket,
életmisztikumom majd velem szendereg,
mint kristálycseppek alá bújt leheletek.

Téli kéj

Fényességet sző a tél

puha selyme már

havat hintve

simul

e összeszőtt tökély

megfagyott, mély

hideg ejt minduntalan

rabul

mily’ pompás míg lám,

ádáz hévvel rám

jeges-izzón harap -

mi kéj!

bár vétséget szór el

nem szaggat sosem

s nem kolonc se nappal

 se mély-sötét éj

szivárvány-prizma ő

árnykötő

verőfénytől pozőr

szűrt varázslat

s ha jégtündér, ki jár,

nem csillogás, ködfátyol vár,

milliárd felleg-tőr

se fáj

mert sző a tél

puha selyme már

havat hintve

simul

e összeszőtt tökély

megfagyott, mély

hideg ejt minduntalan 

rabul.