Hontalan

Pirkadat bontakozik, vagy megtörik,
pesszimizmusom hadakozik, vígságommal.
Bércek ormát még haloványan láthatom,
csupán ábránd-e a nyugovás, tisztáson.



Hol csörgedezel vérem pezsdülése,
akarnok újraalkotás hatalma?
Zuhatag üdítő csobbanását hallom,
zefírdalt suttog a távoli pagony.

Kiszorítottak evilági jóság mentsvárból,
előmásztam, hát itten vagyok!
Mi szándékod rongyos élet? - a sors nevet
s korhadó fákkal szomjazom!

Hol vagy hontalan lények hajléka,
zokogó, éhező gyötrelmek otthona?
Hol múlthoz csatlakozik a jelenkor,
majd az örvénylő nihil átkarol.

Enyészet

Százlábú érzések lekicsinylő
rugdalásai és tiprásai
kényszerítenek ki a lét mának
gúnyolt ígérgető világából,

lágy példázatok szaporáznak
rémülten vadóc rímet
cicomázottan gusztustalan kiégett
evilági vágyai zenéjére...

vérfoltoktól mocskos markok
magasodnak a múlt
mélységéből, kapaszkodnak erősen
gyötrelmek szertefoszló peremén...

drakulák szemfogai marcangolnak,
csupán egyetlen ütőér
lövell homályló orcájukba
vissza-visszasejlő érzelemet...

vérvörös tűzvész rágja szerte
telhetetlen gigájuk éhínségét,
életvíz forrását szentségtelen
hamvaikon élesztve fel...

pőre kedélyek tükröződnek
örökbecsű guillotine-ként omolva
jelzéstelen emlékműbe ötvöződik
vétlen lelkek rovójegyeként...

percenkként ébrednek és alszanak
a hegeket perzselő napok:
ma enyészet szúrja át a szíveket,
de másnap ismét a mára ébrednek.

Tél-tündér

Álmosan kavarogó ködfüggönyt
harmatozik a hajnal
vörhenyes pillantásától
a város szívében
egyenletesen rohanó folyam.

Szintelen, hús vizén
múltba révedő zefír
a fényárban úszó tündérek
önfeledt szórakozásában
tűz-fagyos táncra kél.

Hallod örömteli kacajuk
a jégvirágok álomittas,
mámorító sóhajában,
örömkönnyeket hullatva
törékeny szirmukon.

Látod légies alakjukat
tovaillanni a virradó nap
jegesen cirógató sugarain,
igéző mosolyukat
az őrjöngő téli
szerelmes megvalósulásban.

Záró lenyomat

Hűvös szobában fekszem mezítelen,
felém ordító vehemens falak,
fátyolos pilláim merev tükrében
képekben zajos rőt folyam.

Élvezettel pingált, mániákus fájdalom
fagyott rémülettel siklik sejtemig,
forrón ragadós, szirupos illatával
odatapad bőrömre, cirógat hajnalig.

Egyhangú fény sejlik roskatag fugák közén,
meg sem mozdul tetemem, választalan,
haragos szél vonít életem rőt bércén,
dermedt szenvtelenné váltan vigasztalan.

Vérvörös vászonképen megfagyott holttest,
sivár szobában vérrel mázolt, izzó falak,
épphogy-száradt vászon rongyos kereten,
féktelen búbánattal a pucér test felé vonyítanak.

A parketta langyos, ragadós, szirupos illata
körülölel, egy alkotó záró lenyomata.

Esthomályi csendélet

Az alászálló hópihék berke
káprázatos fátylat varázsol elém,
melyen keresztül a valóság jelene
még messzebbről propagálja létezését
a kárhozat tüzes sodrásából.

Valamelyik hópelyhecske tétován,
szelíden ér a meleg talajra,
felengedve távozott a világból,
csak a fagyot és a forróságot
észlelhette, élhette a boldogságból...

észlelhette végzetes semmiségét,
mégis remélt, hisz remélni akart,
hogy létezik szerelem, testvériség,
jóság és gonoszság, gyengeség és impérium,
létezni akart, egzisztálni akart...

recsegve töri meg a nyugalmat
tipegésem nesze az aszfalton,
otthonom irányába ballagok,
hideg van, szél öleli tetememet...
tűnődve merednek pilláim a holdvilágra,

halovány fényárt hint a fagyott útra,
ragyog a környék, megszűnik az idő,
majd újraindul, apró hópihe aláhull,
táncolva ereszkedik a múlt és a jövő
festői, szétfolyó peremei közé...

már földöntúli forgataggal
hadakozva tántorgok a falba,
mely jókorákat taszajt rajtam,
igyekszik rávenni a megfutamodásra,
és úgy vélem, hogy sikere van.

Világtalan, süketen és hallgatagon

Végzetes csókot lehelnek
fagyos csillagsugarak
a jégvirágok nyargaló szirmaira,
csöndesen potyogtatva harmatcseppeket,
keserűségben duzzadt sóhajok
fakadnak olvadó berken.

Fekete madárdal nyekereg
tébolyult szellők szárnyain,
álmos falevelek hullnak,
fürkészően bámulva a világra...

Messzeségben meg-megmoccan a föld,
haragosan mordulva
hányja-veti szerte parazitáit:
élet és halál akar
időről időre újjászületést,
egymástól tépve el martalékokat...

A csillagok fagyos fényében
árnyakat kutat a romlott,-
súlytalan lelkekben,
és vért ontani kész a kéz,
‘mely a bölcsőt ringatta...

Kétkedően őgyeleg a halandó,
lelvén igaztalan válaszokat
nem létező kérdésekre,
lubickolva tulajdon szutykában,
gyűjtöget egyre s másra mocskokat,
világtalan, süketen és hallgatagon...

De már nem eseng kegyelemért,
cipeli a lelkére rótt súlyos terhet,
látnak pillái,
hallanak cimpái,
ajkai jeges lehelettel nyögnek
bele a végtelen sötét éjszakába…

Világtalan, süketen és hallgatagon...
Ajkai jeges lehelettel nyögnek…
Jégvárában pihen csillagfény-szigeten…

Árnyfal

Érzékeltem temérdek zavartalan évet,
omladozó falaimon a Napvirág önfeledten
kergette a hencegő árnyakat,
és dermesztő, fagyos éjszakákon
a Holdkorong sziporkázó udvarában
találtam zavartalan nyugodalmam.

Oltalmaztam és vigyáztam
a régmúlt kérkedő dicsőségét,
a gyönyör-pillanatok utópiáit,
a következő kor reménységét.

Itt szobrozok ma is mozdulatlan.
Önérzetes falaim megcsócsálta
a vészjóslóan hanyag idő,
a Napvirág és a Holdkorong
azúr csillagtakaróba burkolózott,
árnyfalamra láthatatlan fátylat húzott...

Körbeszőtt védelmező varázzsal,
hogy halandó ne érinthessen ujjával,
így egy kósza lélek sem létezhet,
kinek elméje emlékeket idézne...