Hahaha... az Együtt-zengés kútja :-)

¡Otoño alegre!|Vidám ősz!

La belleza de la naturaleza - Hűvösvölgy

Mitől félsz?

Elegem van mindenből. Egyik nap telik a másik után. Majd ismét másik nap. Az az érzésem, hogy semmi nem történik. Mert valójában semmi nem történik. Semmi nem nyűgöz le. Nem érzem, hogy éreznék. Nincs szeretet. Nincs akarat.

Nem emlékszem, hogy miért kell nevetni, vagy sírni. Álmodni vagy vibrálni.

Semmi. Úgy tűnik, meghaltam.

Kimegyek ösztönzést keresni az utcára, valamit, hogy felébresszen. Hogy újraélesszen engem. Ez van. Minden napnak ugyanaz az útja. Ugyanaz a zaj. Az autók. Az emberek...

Emberek. Olyan idegenek, akik anélkül sétálnak, hogy figyelnének bármire. Nincs senki.

És semmi. Úgy tűnik meghaltam.

Utazom a villamoson. Mindenhol emberek. Szinte mindenki kezében telefon, rátapadnak a képernyőre, anélkül, hogy felnéznének.

Érzek. Felállok és a jármű hátuljába sétálok.

Sóhajtok. Telik az idő... megérkezem. Leszállok. 

Kattog az agyam... hideg és szürkeség van.

És semmi. Úgy tűnik meghaltam.

 Valaki a kezembe kapaszkodik. Egy forró apró kis kéz, megszorítja az enyémet és lehúz.

"Hölgyem, egy titok"

A másik kezével intett, hogy hajoljak le hozzá. A kezeit a fülemhez helyezve súgja: "mitől félsz?" Majd elment.

Megcsókolta az arcom és elment. Oldalán egy fiatal hajléktalan, aki úgy tűnt látszólag, mint a gyermek anyja.

Mitől félsz?

Ez a mondat visszhangzik a fejemben, mintha állandóan suttognának a fülembe. Az a kis lény csak 8 év körüli és két szóval összekuszálta az undoromat, unalmamat.

"Mitől félsz?"

Amikor hazaértem kinyitottam egy doboz sört. Filozofáltam, gondolkodtam, meditáltam...

Nem tudtam aludni az éjjel, nincs válasz.

Mitől félsz?

A pókok, a munkanélküliség, a halálos betegség, a magány....

Sok minden van. Nem hagyta lecsukni a szemem, nem hagyott aludni.

Másnap reggel csak úgy, hirtelen ugrottam ki az ágyból.

Ugyanabban az utcában, ugyanabban a kereszteződésben, ugyanazon az útvonalon, mint minden nap...

Kerestem a kicsi kezek érintését, melyek nem hagytak aludni.

S ő ott volt.... a piac bejáratánál, ahol az előző nap. Együtt a fiatal nővel.

Tisztelettel közeledtem és engedélyt kértem az anyjától, hogy beszélhessek vele. Bólintott.

  - " Mi a válasz gyermek?"

  - " Mitől félsz?"

  - "Sok mindentől."

  - "Olyan dolgoktól, amik most történnek veled? "

  - "Olyanoktól. Megijesztenek azok az események, amik történnek."

  - " Látod a jövőt? "

  - " Hahaha. Nem."

  - "Hát akkor, ezek a dolgok amik most történnek veled, az élet."

Megölelt és ismét megkérdezte:

-"Mitől félsz?"

Vettem egy csomag mogyorót a gyereknek és láttam a nagy szemeiben, hogy tudja választ.

-"Nem élni."

Ebben a pillanatban, valami az elmémben megváltozott. Az élet nem hozta a pénzt, a munkát, vagy az ambíciót. De utamba sodort egy önzetlen, bölcs kis gyermeket egy napon az utcán.

Ugyanaz az utca minden nap, amit keresztezett.

Ugyanabban a sarokban, ahol mindig ott van és soha nem maradt el a pillantása, amit rám vetett. 

Most már enyém az életem.

Semmi nem ugyanaz és semmi nem egyenlő...

Már tudom, nem nézni, hanem megjegyezni.

Élvezem, ha nem mozdulok ki otthonomból.

Kihívást jelet számomra, nem kényszerítem magam kötelezettségekre.

És most én kérdezem tőled: Mi a félelem?

Tagadások?

Nem, nem, nem.

Már nem lep meg, sikerült és nem fáj. Sokszor hallom, de soha nem hozom létre ugyanazt.

Különösen most.

Mert mi tagadás, nos... kihúzom magam és fogom a büszkeségem, a rúgásokat, a vágyaimat,az önmegvetést, a bátorságot, hogy újrakezdjem. Próbálkozom tovább.

Az erőfeszítés, áldozatok és könnyek évei. Az időszakos magány, munka és csalódások évei. Távol a család, a szeretteink és most: úgy gondolod, többé már "nem" hazudnak?

Spórolj a levegővel, az idővel, az energiával.

Mi van?

Nem kedvelem?

Nem látszik, mi érdekel?

Nem illeszkedik ideákba?

Hát, mi ez?

Mennyibe kerül? Vitatkozzunk pozíción? Vitatkozzunk kitalált eszméken?

Vagy van egyéb ok a megaláztatásra?

Ha a véleményednek kicsit is számítania kellene, akkor azt mondaná "nem", ami fáj:

neked nincs egészséges esélyed, hogy sikeresen kigyere a csatából... hiszen képzetlen vagy.

Senki nincs, aki szeretne téged. Nem különbözteted meg az igazán fontos dolgokat attól, ami nem fontos.

S ugye... az elillanó napok "nem" hoznak nekem egyáltalán semmi jót, semmi újat. A tény az, hogy már nincs vesztegetni való időm, mert természetesen sok értékes percet pocsékoltam el az elején.

De amikor eljön az "igen" ideje, készen fog állni a lelkem és a tudatom, hogy megbecsülje a felelősséget, a belé helyezett bizalmat.

És jönnek, mert a történelem ismétli önmagát....az alkalmak, ma már tapasztalatok és nem elvesztegetett idők.

Jó éjszakát!

Köszönöm, hogy emlékeztettél arra, hogy a legnehezebb dolgok a legélvezetesebbek... és, hogy kitartásunknak, állhatatosságunknak köszönhetően megkapjuk őket... ettől válunk különlegessé.

És, ha ezután a beszélgetés után úgy dönt, hogy "igen" a válasza... már túl késő és a feleletem annyi lehet rá immár, "nem".

Látó szemet...

Legtöbb esetben a minket körbevevő világban élünk. Egy világ, melyben nem tudhatjuk, hogy az ember, vagy éppen mi, kivel fogunk beszélni és ki az, akit nem látunk többé az életben...

Félelmeink, bizonytalanságaink, miként fogják gátolni tetteinket!? Mennyire korlátozzák vágyainkat? Vajon megváltoztatják-e személyiségünket?

Hagytuk, hogy ezek a káros pillanatok - bírálatok, hangtalan rosszízű szavak, pillantások - mérgezzenek, megfosztva magunkat az idő élvezetétől és az elszórt percek nem fognak visszajönni.

Miért?

Mindig figyelmes voltam.

Szeretem nézni az emberek viselkedését. Elképzelni, hogy milyenek lesznek napról napra a gesztusok, miként változik a hang hangja, vagy a séta útja.

Figyelek, tanulok és képzelgek... hosszú évek alatt megtanultam nem ítélkezni.

S hányszor döntöttem úgy, kockáztatok?... közel engedek magamhoz valakit, anélkül, hogy ismerném és tudnám, tévedtem.

Hányszor történt meg ugyanez veled?

És akkor...

Mi ez a vágy.... kritizálni és kisebbíteni a kárt?

Milyen jogon?

A pillantás... a megjelenés...

Ott van a tükre annak, kik vagyunk. Minden, ami megszületik meg is hal.

Az első csók szemekkel történik és a fájdalom tisztává válik a könnyekben.

Mi zárt szemekkel születtünk, én vagyok, aki elképzeli hirtelen a látástól való félelmet, pedig egy világ vár ránk. 

Tiszta, ártatlan  pillantással születtünk és mégis megvezetjük magunkat.

Megálltunk, hogy megvizsgáljuk az ítélkezéseket.

Látni és kritizálni... megfigyelni és mészárolni.

Ha a szem a lélek kapuja...

Hány lelket láttál?

Egy kézen meg lehet számolni.

Irigységgel zárjuk be az ajtót, féltékenység, önzés...

Gondolod, hogy ha valóban elkötelezzük magunkat, idővel megértenek ítélkezés helyett? Vagy lennének hóhérok a bírák helyett?

Tisztítja a lelket, és tisztítja a szemet. Nem ítélkezni és el fogsz kezdeni látni.

Nem kritizálni és el fogsz kezdeni fejlődni, szellemileg nőni.

Figyelj és tudni fogod mit kell még tanulnod.

A világ változik, útmutatással, nem pedig szavakkal.

Tehát... csukd be a szemed, lélegezz mélyeket és amikor kitárod pilláid...

Figyelj, láss és nézz...

Ugye?

Ugye? Most minden rosszul megy. Nincs kiút. A világ értelmetlen. Nehéz a fej, a szív, az értelem. Nem tehetek semmit. Nem éri meg... ez nem nehéz, ez lehetetlen. Indítékok, űr, érzelmek... nem létező óriási szürke felhő az élet.

Feladom. Te vagy a fejemben, aki megjelenik. Folyton "találkozom" veled. Nem suhansz tova és a semmiből bukkansz elő, hogy elhessegesd a szürke felhőt.

És a szürke felhő szétoszlik.

Lehetetlen kihívások előtt toporgok. Komor dolgok, amelyek nem ontanak magukból csak fekete fényt.

Vajon mi a baj?

Nem emlékszem...

Az ölelésed hiányzik, ami most oly' messze van. Öntudatlanul hívogat engem a béke, szeretet, védelem, biztonság... mert még létezik, hiszem.

Kezemben egy kép, de hiányzik a hang, a személyiség. Így csupán csak illúzió vagy, indíték a boldogsághoz.

A reményt sugárzod magadból, az utolsó lerombolhatatlan bástyát. Teszem, amit kell... értünk. Hisz' tudod ki vagyok, még ha most távol is tőled. 

Valahol a felvillanó pillanatok fényében te ott leszel, én pedig veled és ismét együtt írjuk majd a történetet... a történet végére pedig azt a bűvös "szavacskát", hogy Happy End.