Kezeid remegnek, szemed lázas könnytől csillog… Mellkasodban érzések kavalkádja tolakodik felfelé kúszva egészen a nyakadig és fojtogat láthatatlan ujjaival.
Nem tudod mi történik… Csak félsz és kuporogsz a sötétben, várod, hogy megszabadulj az elmédbe telepedett, hiábavalónak tűnő gondolatoktól.
Ijedten fogod be füled, hogy ne halld az idő múlásának kattogását… Órák, napok futnak el sorra értelmetlen várakozásodban….
Míg beléd nem hasít a felismerés, hogy ami benned zajlik, maga az elmúlás.
Igen…. elmúlás, búcsú a múlttól, még az is megeshet, hogy a jelentől.
Rémülten kapaszkodsz az emlékeidbe s a megélt pillanatokba menekülsz elzárkózva önmagad és a világ elől.
Hiába…
Nem állhatsz a változás útjába, bármennyire is riasztó a sűrű ködön át vezető út.
Hírtelen keletkezett forgószél a hátára kap, majd repít magával a nihil közepébe. Tagjaid elernyednek, pilláid lágyan lecsukódnak, füledben halk zene szól, ajkad mosolyra húz és elméd sem zakatol már oly’ kétségbeesetten.
Teljes nyugalom… Pihenten ébredsz valahol a messzeségben. Nem tudod hol vagy… Csak azt látod, hogy vörös pipacsokban pompázó mező öleli tetemed akármerre vetődik tekinteted. A távolban hegyek kapaszkodnak a magasba - hátukon súlyos fákat tartanak - és az ormuk belesimul a bámulatosan kék égbe, megzavarva a habos felhők kergetőző játékát.
Fény, fény …. Szemet hunyorgásra kényszerítő ragyogás.
Feltápászkodsz és körbenézel… elindulsz a találomra választott utadon…. Indián szökdeléssel haladsz a virágok között, majd kacagva eltűnsz az erdő sűrűjében.
Bandukolsz hol nevetve, hol sírva. Hol táncolva, hol kúszva…. Míg utad nem keresztezi az “A'gua de'arco-iris” forrás és olthatatlan szomjúságod csillapítani nem kezded a szivárvány színekben pompázó vízével.
Kristályos cseppekben zúdul ajkaidra az édes-hideg éltető nedű és folyik végig torkodon a bársonyos simogatás - áramolva tetemed minden apró zugába -.
Elméd elcsendesedik, gondolataid tiszták és nyugalomba burkolóznak.
Megérted szép lassan, hogy ami valaha fontos és biztonságos volt neked, az valójában salak. Néhány homokszem, ’mely szép lassan kipereg az ujjaid közül és a szél messzire repíti tőled. Ezek a makrócska kis részecskék mind-mind máshol építkeznek majd, egymásba kapaszkodva verekednek a jobb helyekért.
Ugyanakkor, amitől rettegsz, ami csak van melletted észrevétlen, ami nem mély, sem építő, sem ragaszkodó…. Ami nem követel, nem vár el, nem akar különböző formába önteni…. Valójában az létezik igazán, az kötődik, az támogat a tántorgásban és csempész némi bizonyosságot a dulakodó hétköznapokba.
Új idők illata érződik a levegőben… mondhatni, teljes illatorgia. Tárd szét hát karjaid, tárd ki lelked a szélnek és vegyél mély lélekzetet!… szabadság, szabadság, szabadság!
És boldogság…. ’hisz a démonok ezreivel vívott háborúban, rettegve, sírva, izzó vértől mocskosan tetted meg utad második szakaszát.
És boldogság… mert immár tudod, hogy milyen úton haladsz előre és a jövőt te alakítod a jelen életedben történő cselekvéseivel.
És, „ha elestél… az élettől mindig kapsz egy második esélyt, a lényeg, hogy abban az időben legyen elég bátorságod szembenézni vele”.
Új idők
Szabadság
Boldogság
