Árnyfal

Érzékeltem temérdek zavartalan évet,
omladozó falaimon a Napvirág önfeledten
kergette a hencegő árnyakat,
és dermesztő, fagyos éjszakákon
a Holdkorong sziporkázó udvarában
találtam zavartalan nyugodalmam.

Oltalmaztam és vigyáztam
a régmúlt kérkedő dicsőségét,
a gyönyör-pillanatok utópiáit,
a következő kor reménységét.

Itt szobrozok ma is mozdulatlan.
Önérzetes falaim megcsócsálta
a vészjóslóan hanyag idő,
a Napvirág és a Holdkorong
azúr csillagtakaróba burkolózott,
árnyfalamra láthatatlan fátylat húzott...

Körbeszőtt védelmező varázzsal,
hogy halandó ne érinthessen ujjával,
így egy kósza lélek sem létezhet,
kinek elméje emlékeket idézne...

Árnyéktünemény

Szótlan, lengő, kísérő rémkép
kitépáz gondolatmenetemből.
Örök éjben párom, bizarr társ,
rejtelmes, hangtalan tájék.

Ha vesztegelek, ő is mozdulatlan,
fancsali szobor, újszerű,
s tipegésemmel együtt oson
csöndben, a parkban.

Csillagtavirózsák virulnak a menny vizén,
Holdsarló nyes egy csokrétára valót,
leveti nekem, kezembe hull. Vibráló
fényességben mímel szellemem, gigantikus
másom a tűzfalon.

Velem van örökké, egyvégtében,
előretör, terjeszkedik, szűz utakon,
tetem nélkül az anyagon.
Ha nem érzékelném, nem is létezhetnék,
Csak mint földöntúli árnyéktünemény.

Egyetlen perc

Születésünkkel egyetlen percre érintkezik a múlt, a jelen és a jövő. Létünkkel önmagunkban vonszoljuk elődeink vetületét, a hétköznapok fordulatait, a múlt építőelemei visszamaradnak hátunk mögött, általunk világra jön a jövő időről - időre.

Születésünk egyetlen perce megtestesült szabadság, ‘melyet apránként az elfutó idő örvényében újra- és újra futóhomokként pergetünk ujjaink között, és amelyért valahány tétova lépésen túl – iparkodunk nem elbotlani, hasra esni arcostól – elmulasztunk harcolni. "Nem bírom" mantrázzuk, győzködve önmagunk, hogy az aláhulló eszményeinket sehogy sem hurcolhatjuk ide a mába.

Születésünk egyetlen percében bódító érzelem ölel körbe minket. Szüleink, szeretteink önérzetes, ragyogó pillantása vetül ránk. Védelmező szeretettel csordult ölelése a világnak, ám karjai lassacskán zord, szorongató láncokat ránt körénk, ‘melyből időnként játszva, máskor komoly sebeket szakítva szabadulhatunk. Önszántából vállalt tömlöcökben, piciny ablakokon át, a szabadság határtalan mennyboltjáról pusztán egy-egy sápadt fénynyaláb tolakodik.

Születésünk egyetlen percében elemi sóhajtásunk zokogásba torkollik. Vajon örvendezés, vagy a keserűség lehelete hagyja el első ízben védtelen tetemünk?! Vajon múló létünkben a jelen gyönyörének újraélése ösztönöz bennünket, vagy az egybeforrt mártíromság elkerülése ad tartalmat halálig tartó ütközetünknek?!...

’Míg láncom el nem szakad

Görcsösen ragadom a létem,
mint gyenge láncot, 'mely mérhetetlen,
s hajtom az ismeretlen felé,
mert jámbor nyájam szavad éhezé.
Tudom, ha akarom, cselekedhetem,
ha a szándék a szeretetem,
hisz' a lánc körbeérné planétám,
ha picit hosszabbra nyújtanám,
de így alázuhan apránként
és elinal a nihilbe.

Odébbálltál, védelmezett a hasadék
s elmém feslik, vajon meddig szakad még?
Lázas szemem odatekint néha,
s ajkam már nem is nyílik, szótlan.
S ujjaim helyett fénynyalábok súrolnak, ó, hányan,
s hozzád simulnak bátran, oly’ finoman;

gyöngéden megragadom létem,
mint acélos bilincset, 'mely időtlen,
s kormányzom az ismeretlen felé,
mert jámbor nyájam szavad éhezé.
Tudom, ha akarom, cselekedhetem,
ha nem tép szét a vakrémület,
s láncomat gyorsan elvetem -

ladikban csörren föl a csöndben,
s evickél vele a tömény ködfüggönyben...
hol téged is megtalállak,
hol a képzelet igazság válhat,
hol elme helyett szív munkál
egy levelet, melyet te róttál
belém cseppekkel, mikor szipogtál...
és megnyugszik álom-életem,
tovább képzelgek, s az óceánon
megtört gyászos ladikom
- mert valóban most lesz jó nagyon -
hisz’ egy időre vízpartra vethetem
és a vasmacskám mélyen eltemethetem,
’míg láncom el nem szakad,
s 'míg fényár öleli csillagomat.

Bűnhődés

Mély-sötét űrben bolyong
szétszóródott lelked,
utadon körbe-körbe vezet
a félelem, mely markolja-tépi,
dermedt, csontos kezed.



Fény… köd-takaró alá rejtőzik,
sugara árnyék-testet ölt,
öntudatlan elmédbe képeket
vetít, élvezettel hazudja,
életed boldog másodperceit.

Vakon kutatod szabadságod
kapuját, miközben
orcádat tövisek hántják,
vérfolyó csordogál némán,
a rémület hangtalan visolyán.

Üresen nyargal képzeleted,
fagyott életed határán, hol
bűn a vágyakozás, vétek az érzés,
szerelmet is csak a balga remél,
hol elhitették veled…

értéktelen életed temetni szükséges.

Kreáció

Erőtől puffadt omló tetemem,
sárból alkotott izmai,
mennyei esővízzel vegyítem
elmémbe sivár gondolataim.

Színtelen víztükör bazsalyog,
szemlél igéző tekintettel,
megélt jövőm susog
fülembe gyászos reményeket.

Szétárad ártatlan pillantásom,
bestiális kacagássá kreálják
azonosíthatatlan érzelmek...
újra és újra enyészet.

Gránittá keményült hatalmam
nyüstöli az indulatos szerelem,
iszonytól villódzik szakadatlan,
felidézve létrejöttömet.

Aprónyi porszemmé cseperedtem,
hullámverés bércein és sírjain
létrehozva jó és rossz teremtőket,
hogy megáldassék gyötrődésem...

Ám az önös emlékeim által létesített
védő szellem elpusztíthatatlan,
előtte valék, vagy lehetek,
hogy minduntalan leromboltassak.

Groteszk

Lidércek settenkednek a falakon,
megannyi időtlennek vélt szerelem,
pillák bűbájos örvénye
von háborgó mélységbe,
égetve testeket tisztító máglyákon.

Eltorzult kép sziporkázik szívedben,
visszatartott vágyak s érzések,
színek tajtékzó farsangi bálja,
szaporáz végtelen dallamára,
szétroncsolt elhaló atmoszférára.

Idegen hatalom őrjöng véredben,
matat zaklatott életedben,
zsarnoki karmok dzsungele
verekedik veszted igényelve,
faggyúvá olvadt átkokon.

Hét gyertya lángja lehel forró csókot orcádra,
sercegésük visszhangzik a csöndben,
egy vesztegel csak vakon kárörvendve -
kacarászik fénytársai halálán...
Jajveszékelésüket bárcsak ne hallanám.