Nem szerettelek

Megőrizném gyarló vágyaim,
mert visszavonnak mosolygó szemeid,
s homályba veszett képzetekben
szeretetté egyesül a színlelt gyűlölet,
szertefoszlik a fájdalom, a sötét gondolat,
lelkem elűzi a riasztó démonokat.

Nem szerettelek Téged,
hisz’ beteges, őrült féltékenységem
a változtató ürességet várta…
kezedben lehettem volna rózsa talán,
kit borzongva lüktető szívvel megcsodálsz,
s érintésed selymében szirmaim bontogatnám.

Mikor átlépem álom nélküli álmaim,
már ott leszel,
míg el nem jön újra az a sötét, elborult este…,
majd ismét szerethetjük egymást békében,
szivárvány-csillogással beragyogva a világot,
utat mutatva csillagok hadának.

Börtönödben

Nehéz rácsok omolnak
fakó hétköznapjaidra,
a halál csattogva
neszez a távolban.

Nincs ki megsegítsen,
támogassa rokkant sorsodat,
csak fekszel börtönödben,
éj-sötét magányodban.

A silbak hamisan énekel,
pihenteti az ostorcsapást
vérben ázó tetemeden...

Patkányok inalnak szerte,
ezernyi bogár és ábrándozás,-
bizakodva figyelik elmúlásodat.

Sokadszor borul gyászba
a folyton újjászülető napvirág,
átengedve terét újra
a változékony holdvilágnak.

Rideg érzelmek dulakodnak
sárga, nyálkás falakon,
szótlanságuk unottan inog
lángban izzó jajokon.

Pribékek kuncogása kéjjel
szorítják lelkedből énedet,
időtlen gyötrelmek tüzében,

kergeti sátáni vágyait,
apránként roncsolja ujjaid,
nyújtja feszülő tagjaid.

Aléltan heversz celládban,
hideg kövek karolnak...
erőtlen testeden verekedve
paraziták emésztenek.

Vörösen izzó bőrödön
fekete kelések terpeszkednek,
látod közeledő véged
visszajönni siető jövődön.

Nem jön, hiába várod
visszavet ismét verseid
groteszk vak tükrébe...

Álmaid gázkamrába fulladnak,
gondolatok keresik tetteid,
mely beleolvad mélységeibe.

Mozdulatlan

Heverek ágyamon - az unalom
mély árkokat vés orcámba,
melyektől eltorzul ábrázatom -
lelkemet sápadt fájdalom harapja.

Pózt változtatok finoman,
nehogy megerőltessem magam,
átadom lényem játékos dallamoknak,
hogy a hangjegyek elűzzék magányomat.

Gondolatok csapongnak elmémben,
mint Szaharában tomboló homokvihar
röpít szerteszét, szárnyait eregetve,
szemre szürke fátylat terít és megvakít.

Szenderedni nincs kedvem:
ramaty újra ébrednem,
mozdulatlan hever tetemem,
sorokat ró papírra kezem – éhezem…

Agyam tétlen -
elfelejtett enni-inni,
képtelen elaludni…

- Fulladozik gondolataiban… -