A harcod a tiéd

Gyakran kételkedünk, de valami furcsa belső hang mindig megmutatja a "helyes" irányt. A díjak és az elvek áldozatok annak érdekében, hogy a megfelelő pillanatban haladjunk előre a kezdetektől.
Néha kellemes meglepetést hoz, ha valaki követ téged, figyel téged és kinyújtja a karját feléd... még akkor is, ha szinte semmit sem tud rólad, de ki érti ezt?! Csak áll némán, lélegzik, ismeri a rezgéseid és megosztja veled mosolyát.
Talán holnap váratlan fordulatot vesz az élet. Álmok, melyek mindig bennünk éltek. Álmok, melyek idegenek, abszurdak, őrültek.
Tudni, hogy a szörnyű büszkeség, szeretet, minden hamis lépés elhagy egy nyomot és megjelöl a szemekben.  Talán vannak, akik értik, honnan jöttél és hová mész.... ki tudja?!
A harcod a tiéd. S a boldogság az emberé.
Ez a legnagyobb ajándék, ami létezhet. Alkotni, tanulni, figyelni, érezni... azzá válni, ami vagy... önmagad.

Hahaha... az Együtt-zengés kútja :-)

¡Otoño alegre!|Vidám ősz!

La belleza de la naturaleza - Hűvösvölgy

Esthomályi csendélet

Az alászálló hópihék berke
káprázatos fátylat varázsol elém,
melyen keresztül a valóság jelene
még messzebbről propagálja létezését
a kárhozat tüzes sodrásából.

Valamelyik hópelyhecske tétován,
szelíden ér a meleg talajra,
felengedve távozott a világból,
csak a fagyot és a forróságot
észlelhette, élhette a boldogságból...

észlelhette végzetes semmiségét,
mégis remélt, hisz remélni akart,
hogy létezik szerelem, testvériség,
jóság és gonoszság, gyengeség és impérium,
létezni akart, egzisztálni akart...

recsegve töri meg a nyugalmat
tipegésem nesze az aszfalton,
otthonom irányába ballagok,
hideg van, szél öleli tetememet...
tűnődve merednek pilláim a holdvilágra,

halovány fényárt hint a fagyott útra,
ragyog a környék, megszűnik az idő,
majd újraindul, apró hópihe aláhull,
táncolva ereszkedik a múlt és a jövő
festői, szétfolyó peremei közé...

már földöntúli forgataggal
hadakozva tántorgok a falba,
mely jókorákat taszajt rajtam,
igyekszik rávenni a megfutamodásra,
és úgy vélem, hogy sikere van.

Világtalan, süketen és hallgatagon

Végzetes csókot lehelnek
fagyos csillagsugarak
a jégvirágok nyargaló szirmaira,
csöndesen potyogtatva harmatcseppeket,
keserűségben duzzadt sóhajok
fakadnak olvadó berken.

Fekete madárdal nyekereg
tébolyult szellők szárnyain,
álmos falevelek hullnak,
fürkészően bámulva a világra...

Messzeségben meg-megmoccan a föld,
haragosan mordulva
hányja-veti szerte parazitáit:
élet és halál akar
időről időre újjászületést,
egymástól tépve el martalékokat...

A csillagok fagyos fényében
árnyakat kutat a romlott,-
súlytalan lelkekben,
és vért ontani kész a kéz,
‘mely a bölcsőt ringatta...

Kétkedően őgyeleg a halandó,
lelvén igaztalan válaszokat
nem létező kérdésekre,
lubickolva tulajdon szutykában,
gyűjtöget egyre s másra mocskokat,
világtalan, süketen és hallgatagon...

De már nem eseng kegyelemért,
cipeli a lelkére rótt súlyos terhet,
látnak pillái,
hallanak cimpái,
ajkai jeges lehelettel nyögnek
bele a végtelen sötét éjszakába…

Világtalan, süketen és hallgatagon...
Ajkai jeges lehelettel nyögnek…
Jégvárában pihen csillagfény-szigeten…

Egyetlen perc

Születésünkkel egyetlen percre érintkezik a múlt, a jelen és a jövő. Létünkkel önmagunkban vonszoljuk elődeink vetületét, a hétköznapok fordulatait, a múlt építőelemei visszamaradnak hátunk mögött, általunk világra jön a jövő időről - időre.

Születésünk egyetlen perce megtestesült szabadság, ‘melyet apránként az elfutó idő örvényében újra- és újra futóhomokként pergetünk ujjaink között, és amelyért valahány tétova lépésen túl – iparkodunk nem elbotlani, hasra esni arcostól – elmulasztunk harcolni. "Nem bírom" mantrázzuk, győzködve önmagunk, hogy az aláhulló eszményeinket sehogy sem hurcolhatjuk ide a mába.

Születésünk egyetlen percében bódító érzelem ölel körbe minket. Szüleink, szeretteink önérzetes, ragyogó pillantása vetül ránk. Védelmező szeretettel csordult ölelése a világnak, ám karjai lassacskán zord, szorongató láncokat ránt körénk, ‘melyből időnként játszva, máskor komoly sebeket szakítva szabadulhatunk. Önszántából vállalt tömlöcökben, piciny ablakokon át, a szabadság határtalan mennyboltjáról pusztán egy-egy sápadt fénynyaláb tolakodik.

Születésünk egyetlen percében elemi sóhajtásunk zokogásba torkollik. Vajon örvendezés, vagy a keserűség lehelete hagyja el első ízben védtelen tetemünk?! Vajon múló létünkben a jelen gyönyörének újraélése ösztönöz bennünket, vagy az egybeforrt mártíromság elkerülése ad tartalmat halálig tartó ütközetünknek?!...

Groteszk

Lidércek settenkednek a falakon,
megannyi időtlennek vélt szerelem,
pillák bűbájos örvénye
von háborgó mélységbe,
égetve testeket tisztító máglyákon.

Eltorzult kép sziporkázik szívedben,
visszatartott vágyak s érzések,
színek tajtékzó farsangi bálja,
szaporáz végtelen dallamára,
szétroncsolt elhaló atmoszférára.

Idegen hatalom őrjöng véredben,
matat zaklatott életedben,
zsarnoki karmok dzsungele
verekedik veszted igényelve,
faggyúvá olvadt átkokon.

Hét gyertya lángja lehel forró csókot orcádra,
sercegésük visszhangzik a csöndben,
egy vesztegel csak vakon kárörvendve -
kacarászik fénytársai halálán...
Jajveszékelésüket bárcsak ne hallanám.